Megismételni a megismételhetetlent

2017/12/14. - írta: Meztelen sajttorta

Tanulom

letezik-igazi_4f2cfa9ea35b9bc80338baf084489c0f.jpg

Eleinte még azzal is nehéz volt szembesülni, hogy van ilyen. A van ilyen-t beépíteni. És nem, nem csak arról van szó, hogy van ilyen, hogy lekéstem a villamost, vagy, hogy nem kaptam meg egy munkát, mert ja, van ilyen. Hanem hogy ez a kifejezés létezik egy, egészen magas, számomra egy pár éve még elképzelhetetlen szinten. Van ilyen: kicsit átmegy rajtam, megrázom magam és megyek tovább, majd jön a következő.

De mi van akkor, ha már egy villamos lekésést is óriási tragédiának él meg a kor embere? Mert gondoljuk csak bele: az egész életünk rohanás, minden perc pontosan kihasznált, megtervezett. Ezért vannak az applikációk, meg kijelzők, hogy másodpercre pontosan meg tudjuk tervezni, hogy mikor utazunk, hogy a várakozást, és ezzel az utazást a lehető legkevesebb idő alatt, a leghatékonyabban tudjuk kivitelezni.

ido.jpg

Ha pedig ilyen biztosan tervezhető az utazás, értelmét veszti a várakozási idő kalkulálása: tudom, hogy mikor jön, ez kell nekem, pontosan ez az egy, erre vártam, az előző túl korai a következő túl késő, ez kell, na. És akkor van az a helyzet, hogy itt ez a sok kütyü meg előrejelzés, és a lehető legoptimálisabb lehetőség a tervezésre és mégis, minden kiszámíthatósága ellenére valahogy hiba csúszik a rendszerbe és kimarad a járat, vagy beragad a lift és máris ott tartunk, hogy - és itt jön a zsenialitás - lekéstem a villamost. Van ilyen. Ugye, hogy már egyből nem is esik olyan jól erre vállat rántani és leporolva továbbmenni? 

unnamed_2.jpg

Szóval tényleg csak ennyi? Mármint jön másik? Van nekünk erre időnk? Van nekünk erre esélyünk? A mai tökéletesen kalkulálható, előre tervezhető világunkban, ahol az idő hatalom, ahol nincs tér a lassulásra. Az ismétlés pedig teljes újrakezdés. Van erre lehetőség? Igény? 

Szólj hozzá!

Kicsit eltört, kicsit fáj

2017/11/04. - írta: Meztelen sajttorta

avagy Kevin margójára, ha szeretném ezt a kifejezést, és ha lenne neki olyan

Nagyon kevés dolog van az életemben, amit egyértelműen meg tudok határozni, amiről fekete-fehéren tudom, hogy szeretem vagy nem, akarom vagy nem. Az egyik ezek közül Kevin Spacey.

14 éves voltam, amikor tévét kaptam a szobámba, ami egyébként hihetetlen, de mind a mai napig működik. Most nem mennék bele a fejtegetésbe, miszerint miért is nem jó, ha tévé van a gyerek szobájában, mert rövidre zárván a dolgot: apa tévénézési szokásai mellett ez volt az egyetlen esélyem normális műsorhoz jutni. HBO-ra is kábé akkortájt fizettünk elő. Az egyik első film, amit megnéztem a Nincs alku volt.

Néha egészen meglepő, hogy mi az, amit egy pillanat alatt elfelejtünk és mi az, ami egy életre hatással lesz ránk. Én például soha nem gondoltam, hogy a kommersz dolgok akár a legkisebb mértékben is megérintenének. Ez az elképzelésem, ha lehet, a serdülő létem hajnalán egészen extrém méreteket öltött. Ezért is volt sokáig értelmezhetetlen számomra, hogy egy akció thriller ekkora hatással tudott rám lenni. Mondjuk, nem vitásan a műfaj egyik jobban sikerült darabjáról beszélünk, de hát mégsem több, mint ami: a becsületes fószer belekeveredik egy nem én voltam, de senki nem hisz nekem - szituációba és a világgal dacolva kell bizonyítania az igazát. Persze van neki egy riválisa is, aki eleinte szkeptikus, de aztán ő lesz a főhős legnagyobb segítője. Egy estés kikapcsolódás.

Ehhez képest nekem sikerült húsznál is többször megnézni. Azt hiszem, kb. az 5-6. környékén esett le, hogy miért. Tudtam én, illetve éreztem, de nem mertem bevallani magamnak. Kicsit gáznak találtam ugyanis, hogy egy 21. századi férfiideálnak semmi módon meg nem felelő csávó ennyire lenyűgöz. Mondjuk mindig kicsit fura voltam (opardon vagyok), de az, hogy egy 14 éves tininek egy negyvenes, kicsit zömök, kicsit eleve öregebbnek a koránál kinéző férfi legyen a külsőre, belsőre kedvenc színésze, az picit több, mint furának lenni. De mindegy is, mert onnantól kezdve Kevin maradt. És egyébként: a jellegzetes mosoly messze kárpótolt mindenért.

Több mint az életem felét életem le ebben a Kevin-rajongó állapotban. Ami elég sok. Ugyanis a rokoni kapcsolataimnál semmi nem tart régebb óta, mint ez a különleges kapocs, ami hozzá köt. Ez kicsit betegesen hangzik, tudom, de teljesen szabadjára engedem az érzéseimet, mert ez az a pont, ahol lehet. Ahol kell.

Bevallom, kicsit mindig büszke voltam rá, hogy bárminemű erőlködés nélkül találtam egy olyan férfi színészt magamnak, akit akkori meggyőződésem szerint a szűk és tág környezetemben tutira senki nem ismert. Ez valószínű, erős túlzás, de abban legalább biztos voltam, hogy senkinek nem volt a kedvenc színésze. Ezt persze nagyon egyedinek gondoltam.

Ekkor jött a Kártyavár. Ami után persze minenki Kevin rajongó lett. Nekem meg maradt a féltékeny anyatigris szerep: én találtam, az én kincsem, magamnak akarom. Valami ilyen volt bennem, mindamellett persze, hogy elképesztően büszke voltam rá. Szomorú melléktermék, hogy Kevin Spacey-t kommerszé tette a House of Cards. De nyilván, ezt is elnéztem neki.

Ezt a korszakot kell lezárnom most. Mert innentől nem lesz ugyan az. Mert innentől kicsit máshogy nézek rá. Attól függetlenül, hogy mi az igazság. Anno kérdés nélkül a képzeletbeli piedesztálom csúcsára állítottam. És az nagyon magas. Könnyű leesni, és ő most leesett. Nagyon magasról.

Persze ez mindenkivel megtörténék: leesünk, vagy a mi magaslatunkból esnek le emberek. Azt hiszem, ezzel jár a felnőtt lét. Meg talán azzal, hogy megtanuljuk elfogadni, és szeretni az embereket, akik hibáztak. Nem, máshogy fogalmazok: az embereket, akiket szeretünk nem dobjuk el, csak mert hibáztak, akárha nagyot, akárha megbocsáthatatlant. Én legalábbis nem.

Kevin olyan sok jót adott, amiért mindig hálás leszek neki. Végigkísérte a felnőtté válásomat a meggyőződésem, hogy az egyik legnagyszerűbb színész és nem fogom kevésbé csodálni ezek után sem.

De nem lesz ugyan az. Mert leesett. Ő esett le és valahogy ez mégis nekem fáj jobban. De nem dobom ki ezért az elmúlt sok-sok évet. Magam miatt nem tehetem. 

Ez egy kicsit megint fura lett. És még az is lehet, hogy hiba. De már merek leesni. Mert tudom, hogy ilyen az élet: néha kicsit eltörik, néha kicsit fáj, és soha, de soha nem lesz ugyan az. De ettől az, ami.

 

 

 

Szólj hozzá!

Minden kezdet ezredszer

2017/07/11. - írta: Meztelen sajttorta

Túl sok időt elpazaroltam már olyan dolgokra, amik nem jók nekem, vagy nem teljesen jók, vagy nem úgy jók.

Ezért most, vagy ezredszer nekifutok ennek a blog-dolognak.

Szóval vannak gondolataim, kinek nincsenek? (jó, azért tudnék felsorolni pár embert) Millió és egy blog van. Még több céllal. A legtöbbnek a visszaigazolás. Nekem is kicsit. De leginkább terápiás. Olyan terápia, amiben az ember végre megtalálja, hogy mi a jó neki. Nekem pedig az írás ilyen.

Egyik barátnőm mondta egyszer, hogy olyan dolgokat szeret olvasni, amik visszatükrözik az ő gondolatait, és benne felmerülő kérdéseket és egy írást olvasva az jut az eszébe, hogy "...igen, ez az, te megfogalmaztad végre, ami bennem is felmerül, csak úgy, ahogy én nem tudom. Na, a te írásaid ilyenek nekem".

Ez az én célom.

Nagy nehezen sikerült rájönnöm arra a fontos adalékra is, hogy korántsem annyira emberfelettiek a problémáim és élethelyzeteim, mint amilyennek én minden erőmmel megpróbáltam beállítani azokat. Azonban ebből a nem emberfeletti szarból jutott bőven, de persze úgy fair, ha csendben, nem megbántva ezzel a bennem szenvedő és mindent kibíró hero önérzetét hozzáteszem: legalább ennyi napfényt és csillogást is hozott jó pár pillanat.

Szó mint száz, átmentem már pár hullámhegyen és völgyön, amin nagy valószínűséggel Te is, vagy ha nem, akkor át fogsz. Ebből adódóan, megérted a nyomorom, átéled az örömöm, helyeseljünk hát együtt.

Szólj hozzá!

Egy gondolat...

2017/07/11. - írta: Meztelen sajttorta

..a mai napom szélére (mert a margója már klisétől sújtottan foglalt)

Kaptam egy ajándékot. Már elég régen. Igazából sokáig nem is tudtam, hogy ajándék. Egyszer csak ott volt nálam. Nem tudtam mire vélni, honnan jött, kitől van, mire jó, de azért eltettem, hátha tudom majd használni. Szinte el is felejtkeztem róla. Teltek az évek és én nem is foglalkoztam az ajándékommal.  Aztán egyszer nagyon kerestem valamit, amiről azt hittem, kell nekem. Aztán már csak valami olyan kerestem, amitől jobb lesz kicsit. Ekkor találtam meg, elrejtve, a szekrény mélyén lapulva. Előszedtem, leporolgattam és akkor jöttem rá: az időt tartom a kezemben. Csodálatos gyógyszer. Az adagolás változó, nekem elsőre nagyon sok kellett belőle. De végül hatott. Újra jobb lett, újra jól voltam.

Mivel nem volt rá szükségem, elraktam újra a szekrénybe. Évek teltek el és megint elfelejtkeztem róla, hogy van. Ekkor történt, hogy megint rossz lett. De ekkor már tudtam, hogy mi a teendő. Kinyitottam újra szekrényt leporoltam az ajándékom és elkezdtem kúraszerűen adagolni. Csodálatos gyógyszer, ha rájövünk, hogyan kell használni és hogyan hat.  És van egy jó hírem: csak egyszer kell megtanulni használni, onnantól minden esetben ugyan az a recept. És még egy: mindenre jó. Néha ugyan várni kell, amíg igazán hat, De ha egyszer beüt, akkor mindent visz.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása