Nagyon kevés dolog van az életemben, amit egyértelműen meg tudok határozni, amiről fekete-fehéren tudom, hogy szeretem vagy nem, akarom vagy nem. Az egyik ezek közül Kevin Spacey.
14 éves voltam, amikor tévét kaptam a szobámba, ami egyébként hihetetlen, de mind a mai napig működik. Most nem mennék bele a fejtegetésbe, miszerint miért is nem jó, ha tévé van a gyerek szobájában, mert rövidre zárván a dolgot: apa tévénézési szokásai mellett ez volt az egyetlen esélyem normális műsorhoz jutni. HBO-ra is kábé akkortájt fizettünk elő. Az egyik első film, amit megnéztem a Nincs alku volt.
Néha egészen meglepő, hogy mi az, amit egy pillanat alatt elfelejtünk és mi az, ami egy életre hatással lesz ránk. Én például soha nem gondoltam, hogy a kommersz dolgok akár a legkisebb mértékben is megérintenének. Ez az elképzelésem, ha lehet, a serdülő létem hajnalán egészen extrém méreteket öltött. Ezért is volt sokáig értelmezhetetlen számomra, hogy egy akció thriller ekkora hatással tudott rám lenni. Mondjuk, nem vitásan a műfaj egyik jobban sikerült darabjáról beszélünk, de hát mégsem több, mint ami: a becsületes fószer belekeveredik egy nem én voltam, de senki nem hisz nekem - szituációba és a világgal dacolva kell bizonyítania az igazát. Persze van neki egy riválisa is, aki eleinte szkeptikus, de aztán ő lesz a főhős legnagyobb segítője. Egy estés kikapcsolódás.
Ehhez képest nekem sikerült húsznál is többször megnézni. Azt hiszem, kb. az 5-6. környékén esett le, hogy miért. Tudtam én, illetve éreztem, de nem mertem bevallani magamnak. Kicsit gáznak találtam ugyanis, hogy egy 21. századi férfiideálnak semmi módon meg nem felelő csávó ennyire lenyűgöz. Mondjuk mindig kicsit fura voltam (opardon vagyok), de az, hogy egy 14 éves tininek egy negyvenes, kicsit zömök, kicsit eleve öregebbnek a koránál kinéző férfi legyen a külsőre, belsőre kedvenc színésze, az picit több, mint furának lenni. De mindegy is, mert onnantól kezdve Kevin maradt. És egyébként: a jellegzetes mosoly messze kárpótolt mindenért.
Több mint az életem felét életem le ebben a Kevin-rajongó állapotban. Ami elég sok. Ugyanis a rokoni kapcsolataimnál semmi nem tart régebb óta, mint ez a különleges kapocs, ami hozzá köt. Ez kicsit betegesen hangzik, tudom, de teljesen szabadjára engedem az érzéseimet, mert ez az a pont, ahol lehet. Ahol kell.
Bevallom, kicsit mindig büszke voltam rá, hogy bárminemű erőlködés nélkül találtam egy olyan férfi színészt magamnak, akit akkori meggyőződésem szerint a szűk és tág környezetemben tutira senki nem ismert. Ez valószínű, erős túlzás, de abban legalább biztos voltam, hogy senkinek nem volt a kedvenc színésze. Ezt persze nagyon egyedinek gondoltam.
Ekkor jött a Kártyavár. Ami után persze minenki Kevin rajongó lett. Nekem meg maradt a féltékeny anyatigris szerep: én találtam, az én kincsem, magamnak akarom. Valami ilyen volt bennem, mindamellett persze, hogy elképesztően büszke voltam rá. Szomorú melléktermék, hogy Kevin Spacey-t kommerszé tette a House of Cards. De nyilván, ezt is elnéztem neki.
Ezt a korszakot kell lezárnom most. Mert innentől nem lesz ugyan az. Mert innentől kicsit máshogy nézek rá. Attól függetlenül, hogy mi az igazság. Anno kérdés nélkül a képzeletbeli piedesztálom csúcsára állítottam. És az nagyon magas. Könnyű leesni, és ő most leesett. Nagyon magasról.
Persze ez mindenkivel megtörténék: leesünk, vagy a mi magaslatunkból esnek le emberek. Azt hiszem, ezzel jár a felnőtt lét. Meg talán azzal, hogy megtanuljuk elfogadni, és szeretni az embereket, akik hibáztak. Nem, máshogy fogalmazok: az embereket, akiket szeretünk nem dobjuk el, csak mert hibáztak, akárha nagyot, akárha megbocsáthatatlant. Én legalábbis nem.
Kevin olyan sok jót adott, amiért mindig hálás leszek neki. Végigkísérte a felnőtté válásomat a meggyőződésem, hogy az egyik legnagyszerűbb színész és nem fogom kevésbé csodálni ezek után sem.
De nem lesz ugyan az. Mert leesett. Ő esett le és valahogy ez mégis nekem fáj jobban. De nem dobom ki ezért az elmúlt sok-sok évet. Magam miatt nem tehetem.
Ez egy kicsit megint fura lett. És még az is lehet, hogy hiba. De már merek leesni. Mert tudom, hogy ilyen az élet: néha kicsit eltörik, néha kicsit fáj, és soha, de soha nem lesz ugyan az. De ettől az, ami.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.