Egyestés

A körúton sétáltam, amikor rám esett a nyári éj.  Mert a nyár mindig ilyen váratlanul jön. A tavasz kicsit beköszön, és még búcsúzkodik az ajtónál, és annyira el vagy foglalva a marasztalásával, hisz még csak most jött, hát legalább egy fél pohár bort még, de csak szabadkozik és rohan el. Be se tudod csukni, és már a nyár rongyol be az ajtódon.

Mint valami hívatlan, nagypofájú, nagyvilági fenomén. Pislogsz kettőt és ő már ott terpeszkedik a kanapédon, kétpofára zabálja a tavasz által szemérmesen csak megkapirgált, egyébként nagy műgonddal elkészített fingerfood-ot és önti magába a méregdrága vörösborod. És téged meg irritál és felháborít, hogy mit képzel ez már megint, de közben meg alig vártad, hogy jöjjön és elkápráztasson a szenvedélyével, a sztorijaival, azzal a testes életszagával.

Hát így jött be a körútra a nyár tegnap este. Ott ült az Andrássyn a halas melletti bárban. Belehelte az Oktogont, a Deákon mindenki megfordult utána.

Az a fajta magabiztosság árad belőle, amit csak bizonyos kor és bizonyos fokú élettapasztalat után lehet megfigyelni. Ez adja azt a nemre-korra való tekintet nélkül mindenkit vonzó kisugárzását. Ennek tudatában lépked öntudata teljében és amerre jár, elismerést vált ki. Belélegezzük és egy kicsit belebolondolunk az illatába. Mélyeket szippantunk a fűszeresen friss parfümjébe. Ő pedig készséggel adja magát mindenkinek.

A mellkasokból felszakadó boldogságnak nyár illata volt aznap.

Ő pedig úgy játszott, mintha nem lenne holnap.   

Örültem neki, hogy újra láthatom. Ki nem? Az a típus, akinek mindenki szeret a társaságában lenni. De én igyekeztem nem mutatni. Kezdetben ő se hederített énrám. Játszottuk a jól bevált játékot: első felvonás, ignoráltam. Második felvonás, ő nézett levegőnek, de a szeme sarkából lopott pillantással kísért. Harmadik felvonás, ahol a tekintet végre találkozott. Tudtam, tudtam, hogy hozzám jön, én vagyok neki a legfontosabb az egész tömegben. A rakparton, egy padon üldögélve vártam, hogy végre kifürdőzze magát a népszerűsége tengerében és visszatérjen hozzám.

És amikor megjött végre, leült mellém, annyira közel, hogy szinte eggyé váltunk. És csak ültünk a padon és néztük egymást, nem is tudom, meddig.

Aztán elillant. Mert még csak beköszönt kicsit. Persze-persze, majd jön vissza. De most rohannia kell. Hisz az egész világnak kell adnia magából egy kicsit.

Nem marasztalhatom.

Csak várok addig itt a padon.