Megismételni a megismételhetetlent

Eleinte még azzal is nehéz volt szembesülni, hogy van ilyen. A van ilyen-t beépíteni. És nem, nem csak arról van szó, hogy van ilyen, hogy lekéstem a villamost, vagy, hogy nem kaptam meg egy munkát, mert ja, van ilyen. Hanem hogy ez a kifejezés létezik egy, egészen magas, számomra egy pár éve még elképzelhetetlen szinten. Van ilyen: kicsit átmegy rajtam, megrázom magam és megyek tovább, majd jön a következő.

De mi van akkor, ha már egy villamos lekésést is óriási tragédiának él meg a kor embere? Mert gondoljuk csak bele: az egész életünk rohanás, minden perc pontosan kihasznált, megtervezett. Ezért vannak az applikációk, meg kijelzők, hogy másodpercre pontosan meg tudjuk tervezni, hogy mikor utazunk, hogy a várakozást, és ezzel az utazást a lehető legkevesebb idő alatt, a leghatékonyabban tudjuk kivitelezni.

Ha pedig ilyen biztosan tervezhető az utazás, értelmét veszti a várakozási idő kalkulálása: tudom, hogy mikor jön, ez kell nekem, pontosan ez az egy, erre vártam, az előző túl korai a következő túl késő, ez kell, na. És akkor van az a helyzet, hogy itt ez a sok kütyü meg előrejelzés, és a lehető legoptimálisabb lehetőség a tervezésre és mégis, minden kiszámíthatósága ellenére valahogy hiba csúszik a rendszerbe és kimarad a járat, vagy beragad a lift és máris ott tartunk, hogy - és itt jön a zsenialitás - lekéstem a villamost. Van ilyen. Ugye, hogy már egyből nem is esik olyan jól erre vállat rántani és leporolva továbbmenni? 

Szóval tényleg csak ennyi? Mármint jön másik? Van nekünk erre időnk? Van nekünk erre esélyünk? A mai tökéletesen kalkulálható, előre tervezhető világunkban, ahol az idő hatalom, ahol nincs tér a lassulásra. Az ismétlés pedig teljes újrakezdés. Van erre lehetőség? Igény?