A műtéti jelenség

Szóval ott kezdődik, hogy betolnak a műtőbe.

Félsz egy kicsit, vagy éppen nagyon, de ez csak természetes, hisz’ egy ilyen komoly beavatkozás előtt nem tudhatod, hogy mi vár. Mindenki fél az elején, vagy legalább egy pillanatig átfut az agyán: meddig fog tartani? Eléggé felkészült az orvos egy ilyen komoly beavatkozásra? Felmerül-e valamilyen előre nem látott komplikáció? És persze: mi van, ha ez lesz az utolsó?

Még az elején képes vagy ilyeneken gondolkodni, de aztán elsodornak az események: mindenféle gépet és műszert rád kötnek, elvarázsol az ismeretlen helyzet izgalma, az új ingerek, a helyzetek, az izgalmas fordulatok, aztán észre sem veszed és teletolnak mindenfélével, amitől egy pillanat alatt leszáll az a bizonyos rózsaszín köd.

És csak vigyorogsz és átadod magadat ennek a lebegő, könnyed érzésnek.

Mit bánod te, hogy mit szednek ki, vagy tesznek be, ameddig van ez az érzés.

Hát nem mindegy?

Ez az érzés, amire annyira vártál, úgy, hogy igazából eddig nem is tudtad, hogy képes vagy ilyen szintű könnyed boldogságra. Az időérzéked ekkorra már teljesen elvesztetted, de igazából nincs is rá többet szükséged: meggyőződésed, hogy ez a boldog lebegés már életed végéig így marad.

Aztán egy pillanat alatt elsötétül minden. De persze ezt sem érzékeled. Csak egy villanás és vége.

Ekkor jutsz a nihilbe. Ahol nincs semmi, csak tehetetlen sötétség és öntudatlan várakozás.

Nem tudod, hogy meddig vagy ebben az állapotban, mert nem érzel semmit, nem vársz semmit, nem remélsz semmit. Csak létezel öntudatlanul és vársz.

Aztán magadhoz térsz. Végre érzel valamit,  és ez jó dolog, mert ez azt jelenti, hogy legalább életben vagy.

De ebben egyelőre még nincs semmi köszönet.

Az igazi kálvária az altatás utáni lábadozással kezdődik. Folyamatosan remegsz és összegörnyedve fekszel. Ahhoz sincs energiád, hogy magadtól felülj az ágyban. Ha végre felülsz, akkor pedig jön a hányinger. Ötpercenként az ágytálért nyúlsz. Már mindent kihánytál magadból, de még mindig nem múlik el.

A lelkednek már bőven elég, de a tested még nem végzett: neki még nagyon is van mit kiadnia magából.

És közben minden mozdulat elviselhetetlen fájdalommal jár.

Aztán napok múlnak és  a seb, a vágás helye még élénken lüktet, de már nem fáj, csak minden második mozdulatnál.

Aztán lassan, egészen észrevétlenül elkezd hegesedni. A műtéti terület megnyugszik, és végre képes leszel újra lábra állni.

Már nem fájnak a mozdulatok. Sok nap telik el és egyre bátrabban mozogsz.

Fokozatosan visszatérsz a régi életritmusodhoz. Elfelejted az egész borzalmat és  úgy jössz-mész, mint régen, amikor még nem voltál túl egy ekkora műtéten.

Ekkor óvatlanul teszel egy hirtelen mozdulatot és a seb újra szétnyílik. És ilyenkor bizony jobban fáj, mint amikor még friss volt a seb, mert ilyenkor újraéled az egész lábadozást az elejétől, csak azzal a különbséggel, hogy akkor még nem sejtetted, hogy hol a vége.

Most már tudod, hogy itt a jelenben még biztosan nem.

Rezignált beletörődéssel veszed tudomásul, hogy semmit nem haladt a gyógyulási folyamat. Vagy éppen türelmetlen toporzékolásban törsz ki, égre emelt tekintettel kérdezve, hogy mégis mikor lesz már ennek vége?

De ne csüggedj, egyszer eljön ez is: előbb-utóbb a seb teljesen be fog gyógyulni. Akkor már nem fog ártani a hirtelen mozdulat. És csak akkor fáj majd kicsit, ha néha napján a hegre nézel és eszedbe jut a műtét, ami ezt okozta neked.

 A műtét emléke sajnos mindig fájni fog egy kicsit.

De az már csak az emlék.

És különben is: a műtét nélkül nem lennél most az, aki.