Szégyen, újrakezdés és ami közé fér

2020/06/13. - írta: Meztelen sajttorta

new-start.jpg

 Miután lehullott az emberi kapcsolatokat gúzsba kötő másfél méteres, de leginkább sehogy ne érintkezz bilincs, úgy döntöttem, adok a felfedezés örömének és regisztrálok a legismertebb társkereső oldalon. Nem állítom, hogy a legteljesebb lelki készültséggel vetettem bele magamat az ismerkedésbe, de úgy voltam vele, hogy nem árt ezt kicsit erőltetni, lássuk mi sül ki belőle. Az első, második és harmadik sokkról, a személyes történeteimről és a leszűrtekről még túl közeli az élmény, hogy érdemben nyilatkozzak, viszont, ami a saját mintámat illeti, érdekes dologra lettem figyelmes.

Azoknak, akiknek nem volt még szerencséjük érkezésük ehhez a felülethez, álljon itt egy extra rövid, ellenben annál teljesebb használati útmutató a rendszer lényegéről. Nézegeted a fiúk/lányok képeit, ha tetszik, amit látsz, és/vagy megfog elhiszed, amit olvasol róla a leírásban, akkor elhúzod az egyik, ha nem akkor meg a másik irányba a profilját.

Na mármost, ha mind a ketten a pozitivitás irányába toltátok a másikat, akkor összekapcsolódtok, lehet üzengetni.

tinder2.gif

Ez az én, és felteszem sokunk eddigi pártalálási szokásai alapján egy kényszerpálya tekintve, hogy a világon semmit nem utálok jobban, mint ezeket a mi a kedvenc filmed?, mivel foglalkozol?, mondj valami érdekeset magadról típusú kín dialógusokat. De tény, ami tény ez egy ilyen felület, el kell fogadni, lehet törölni, ha nem tetszik. Szóval túlerőszakoltam magamat ezeken a kezdeti, kommunikáció-beindító beszélgetéseken és elégedetten nyugtáztam, hogy a hol laksz?, hogy viselted a bezártságot?, mivel foglalkozol? mesterhármas kérdéssort egészen változatos módokon tudom megfogalmazni, úgy hogy az ne legyen teljesen gépies. Képzeletben megveregettem a vállamat, mondván egészen zökkenőmentesem nyeltem ezt a pirulát. 

tell_me.gif

Aztán feltűnt valami. A munkám kapcsán kifejezetten szerettem leírni sokféleképpen, hogy „bár első hallásra rém unalmasnak hangzik, de eskü, hogy érdekes”. Volt ennek olyan változata, hogy „hát elsőre én sem gondoltam szexinek az adózás világát, de most mégis az van, hogy az eddigi legérdekesebb munkám”. Bizony. Elfelejtettem megemlíteni, hogy egy ideje már nem vagyok, hanem csak voltam, és nem élvezem, csak élveztem. Merthogy kirúgtak.

Először legyintettem rá: nyilván, hogy tök oké taktika, hiszen minek rögtön a lelombozó részével foglalkozni az életemnek? Az ráér. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. Mert akármeddig tart és akárhová vezet is, mégis milyen emberi kapcsolat lenne az, amit egy hazugsággal kezdtem?

lies.gif

És vajon mindezt miért? Ezen kicsit kevesebbet gondolkoztam, mert elég gyorsan összeállt a nem túl rózsás önképem. Azért mert szégyelltem, hogy már nem vagyok, csak voltam. Szégyelltem leírni a múlt időt, szégyelltem a jelen időmet, szégyelltem magamat.

A szégyen elodázása végett tehát a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtam: hazudtam. Aztán tovább gondoltam: vajon nem ez az emberi gyarlóság alapköve? Hazudunk, hogy elkerüljük a szégyent. Hazudunk a korunkról, mert szégyelljük, hogy elmúlt a fiatalság, hazudunk, ha szeretünk, mert ha kiderül, kiterítjük a kártyáinkat, és nem viszonozzák a másik oldalon, akkor megszégyenülünk. Képek törlésével hazudjuk meg nem történtté a kapcsolatunkat az Instán, mert szégyelljük a kudarcunkat. Hazudunk az egzisztenciánkról, mert szégyelljük, ha nem tartunk még ott, ahol mások szerint kellene, hazudunk és szép filterrel borítjuk a kilókat, a sminktelen arcunkat, az étkezésünket vagy éppen a nem étkezésünket, mert szégyelljük a testünket. Elvártnak hazudjuk magunkat, mert szégyelljük, hogy mások vagyunk, mint ami az elvárt lenne.

 

shameonyou.jpg

A szégyen logikája viszonylag egyszerű: nem tudok majd kapcsolódni, mert nem fogadnak el, ezért olyannak mutatom magamat, amit nagyobb valószínűséggel szeretnek és elfogadnak.

A szégyen ezen felül nagyon trükkös: folyamatosan azt súgja a fülünkbe: ha ezt tudnák, akkor senki nem szeretne. Azt kérdőjelezi meg, ami az egyik legfontosabb éltető erőnk: az emberi kapcsolódás lehetőségét.

A szégyen ezért furcsa táncra hív minket egyre csak pörget és forgat saját tengelyünk körül, és amikor már kellően elszédültünk, megállít és a szemünkbe nézve azt ordítja: szégyelld magad, kevesebb vagy! De persze egyből megoldást is kínál: megmondja mit kell tenni. És elhisszük neki. Ő tudja jobban, hiszen annyiszor segített már ki a bajból.

shamekep.pngA szédítő táncból a racionalitás utolsó kétségbeesett lépésként megpróbál lekérni és közben a lelkünkre beszélni: mit gondolnál a másikról hasonló esetben? Te kevesebbnek ítélnéd meg? És persze jön a saját paneljeivel: nem olyan nagy dolog ez, túléled, elfeleded, túljutsz, sokkal jobb kint mint bent, ne görgesd. Elkeseredett harcot vív, hiszen a másik oldalon a szégyen bedobja a nehéztüzérséget, a filterrel hirdetett álom képét: ha eltitkolod, lefeded, megszépíted, akkor fognak szeretni.

És még egy saját példa: elképesztő energiákat öltem annak körüljárásába, hogy mit fogok mondani egy állásinterjún, az elbocsátásom okáról. Akikkel megosztottam ezt az aggodalmamat, röviden lezárták annyival: járványhelyzet. Ilyenkor mindenki megértő. Ezt én egyszerűen csak kinevettem, hiszen mégis kinek elég magyarázat ez? Nyilvánvalóan kell még egy magyarázat, hogy miért pont én és miért pont most. Még akkor sem hittem el, hogy az úgynevezett őszinteség működik és egyáltalán nem kell tovább magyarázni a dolgot és kitalálni hozzá mindenféle fedősztorit, amikor hasonló cipőben járó társam az egyenes kommunikáció következtében állásajánlatot kapott.

shame2.gif

Ezen a ponton azért már elgondolkoztam, hogy mi lehet a hiba a rendszeremben. És rájöttem: én magamnak nem vagyok elég. A szégyen ugyanis, okosan, nem tehet mást, mint mi lényege alapon elhallgatta, hogy csak és kizárólag akkor tudja áldásos hatását kifejteni, ha mi úgy gondoljuk, hogy van szégyellni valónk.

Ezen a ponton érdemes leszögezni: itt most nem a valamilyen módon megkérdőjelezhető tetteinket övező esetleges szégyenről van szó. A teszünk valamit, amit nem lehet, nem teszünk valamit, amikor tehetnénk tényezőkről el lehet gondolkozni, érvelni, moralizálni, van bennük egy valamilyen cselekvési folyamat. Valahogy döntöttünk és tettünk onnantól kezdve azt már nem tudjuk meg nem történtté tenni, annak, ha olyan a helyzet, viselni kell a következményeit.

A gond ott kezdődik, amikor nem csak a tetteink, hanem a puszta állapotunk válik a szégyenérzet alapjává. Engem csak kirúgtak, ez egy állapot. A testem egy állapot, a korom egy állapot, a családi állapotom is az. Szóval a valós kérdés az, hogy mégis milyen alapon lehet az ember állapota, élethelyzete egy szégyellni való valami?

A válasz tök egyszerű: soha, semmilyen alapon.

Viszont ez a megállapítás még önmagában édeskevés, amikor a szégyen már kialakult, ezért megoldás nélkül még csak ott vagyunk, ahol a part szakad.

Azonban szerencsére az állapot-szégyen alapja egy fontos dologban különbözik a tettet követő szégyen alapjától (legalábbis ebben biztosan): lehet rajta változtatni. De nem hazugsággal, nem színes-szagos filterekkel, hanem egy őszinte beszélgetéssel saját magunkkal.

art-facing-yourself.jpg

Ebben a beszélgetésben aztán szépen tisztázhatjuk, hogy mi az, amit valójában szégyellünk és ez ellen mi mit tudunk és mit akarunk tenni. Aztán, ha ez megvan, akkor szégyen nélkül beadhatjuk, vagy nem az önéletrajzot, megfoghatjuk, vagy nem a súlyzót vagy éppen megehetjük, vagy nem azt a pizzát, amit egyébként csak a képért és a #fuckthediet hastagért rendeltünk meg.

moving-on-from-induction.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://majdholnapma.blog.hu/api/trackback/id/tr9115808230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.