Egy kislányról

A kislány hároméves, a homokozóban ül, az óvoda udvarán. A haja két copfban. Okosan néz a szemüvege mögül. Egyedül játszik, a játék lovaival. De nem szomorú, a lehető legboldogabb, hogy játszhat. Csillog a szeme, ahogy a kis figurákat rakosgatja. Amikor leülnék mellé, hogy én is játszak, felsikoltok, mert egy csapat bodobács rohan át a lábam alatt. “Ne félj tőlük, nem bántanak - mondja a kislány - mert ők sokkal jobban félnek ám tőled.”

A kislány tizenhárom éves. Az ismerős két copffal és töretlen lelkesedéssel lép be a terembe, hogy megkezdje a középiskolai tanulmányait. Még mindig úgy néz ki, mint óvodában, csak kicsit megnőtt. De a szeme ugyanúgy csillog. Amikor megkérdezem tőle, hogy tudja-e már, hogy mi akar lenni, habozás nélkül rávágja: állatorvos.

A kislány tizenhat éves. Tesiórán vagyunk és istentelenül görcsölni kezd a hasam. A kislány egyből rohan az igazgatóhoz, hogy engedélyt kérjen hazakísérni. A szeme ezúttal aggodalommal terhes, de a csillogás egy pillanatra sem hagy alább. Az úton végig rá támaszkodom, pedig olyan pici még mindig, nem is értem, hogy bír el engem és a hátizsákomat is. Mikor hazaérek, megkér, hogy írjak neki, ha már jobban vagyok.

A kislány már tizennyolc éves, a matek kisérettségit oldjuk éppen és a tanárnő gyakorlatias oldaláról közelíti meg az egyik példát: „Tudjátok, amikor a higannyal játszotok és a nagy golyót, kisebb golyókra szeditek szét.” A kislány csendesen, ám a lehető legtermészetesebben megszólal: „Tanárnő, mi nem szoktunk a higannyal játszani, mert az mérgező.” A szeme ezúttal csibészesen villan, ilyet talán még soha nem is láttam tőle, de nagyon jól áll neki. Mindenki nevet. Egy kicsit máris könnyebb a feszült helyzet.

A kislány huszonkét éves és elhív a budai hegyekbe kirándulni. Gyűlölök túrázni, de már sokadszorra hívott és mindig kibújtam alóla, ezért kénytelen-kelletlen rászánom magamat. A fél kilométer maximális gyalogláshoz szokott szervezetem a második kilométer után tiltakozik, a negyedik után beletörődik, a hatodikat már kifejezetten élvezi. Az úton azért megszokásból végig anyázok. A domb tetején azonban körbenézek és mély lélegzetet veszek. Becsukom a szememet. A friss, májusi szellő kisimítja az összes, nem egyenes gondolatomat. Amikor újra kinyitom a szemem, a kislány csillogó szemei csak ennyit mosolyognak rám, szavak nélkül: „Na ugye? Megmondtam hogy jó lesz!”

A kislány huszonnyolc éves. A tanulmányai végeztével hazaköltözött és férjhez ment. A találkozások a karácsonyi szünetekre redukálódnak. Egy ilyen alkalommal ismerjük meg a férjét, és itt jelenti be csillogó szemmel, hogy hamarosan kisbabájuk születik. Sokáig nem veszem rá magamat, hogy meglátogassam őket, mert önző módon nem akarok szembesülni az élet rendjével. A gyerektelen létem nem tudja értelmezni azt, hogy neki már családja lett. Végül sok idő telik el, de nagy nehezen ráveszem magamat a látogatásra. Neheztelésnek semmi nyoma, a kislány olyan csillogó szemmel beszélget, miközben babázik, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga, hogy eddig felé sem néztem.

A kislány harminchárom éves. Már évek óta nem tudok róla semmit. A legutolsó információm, hogy a második gyereke is megszületett. Anya mondja, hogy látja néha a városban, ahogy hősiesen cipeli a két gyereket. Pedig milyen pici még mindig, ki hinné, hogy már anyuka. Én éppen a munkámnak élek, ezért nem tudok és nem is akarok foglalkozni vele. Az ő élete olyan, az enyém meg másmilyen. Elmentünk egymás mellett, van ilyen.

Aztán hírt kapok. A kislány, aki immáron kétgyerekes anyuka és feleség, beteg lett. Agydaganat. Az előzménye mindössze egy kis fejfájás volt.

Műtét, kemoterápia, sugár. 

Sok aggódó üzenet, várakozás. Aztán beüt a vírus. A világom megborul, és a mindennapi gondjaim közepette kicsit elfelejtem, hogy a kislánnyal mi van.

Ekkor újabb hírt kapok. A terápia után ugyan stabilizálódott az állapota, de hirtelen újra kórházba került. Áttéteket találtak. Mindenhol.

A kislány pár napja múlt harmincnégy éves. Az intenzív osztályon fekszik. Az ajtaja előtt állok.

És félek.

Nagy nehezen ráveszem magam és belépek. Arcomon a maszk ellenére széles mosoly, éppen úgy viselkedem, mint egy ember aki egy évek óta nem látott, kedves ismerősének örül meg hirtelen az utcán.

Csakhogy a kislány nem az utcán van, hanem egy kórházi ágyon fekszik. Mindenhol csövek, a teste harmadára fogyatkozott, beszélni és járni a daganat miatt nem tud. Amikor belépek hozzá először nem is tudom biztosan, hogy ő-e az. 

De aztán rám néz. És a szeme úgy csillog, mint az első alkalommal, amikor háromévesen leültem mellé játszani a homokozóba. A teste szenved, de a szeme mosolyog. És én mesélek neki mindenről, ami eszembe jut és vicceket mondok és nevetek a hülye gondjaimon és mindegy már mit, csak vidám legyen. 

És ő néz rám az óriási, csillogó szemeivel és elhiteti velem, hogy minden jó lesz. Aztán lejár az idő és menni kell. Mondom neki, hogy nagyon szeretem és jövök még. És integet és mosolyog és én is elhiszem, hogy ez nem a búcsú.

A kislány pár napja múlt 34 éves.

A szemei pedig az emlékezetünkben csillognak ezentúl örökké.