Mindig azt vártam, hogy én leszek a kivétel. Hogy én leszek a különleges, hogy én leszek az, aki majd megmutatja, aki majd kifeszíti a kereteket, aki elsőként, aki máshogy, aki jobban, aki szebben.

Az évek viszont csak múltak és egyre közelebbről kiabált a szemembe a kiábrándító valóság: nem én nyerem a lottóötöst, a fiú nem miattam fog megváltozni, a pályázaton nem engem fognak választani, nem én kapom az álom-melót, nem én találom ki a kör háromszögesítésének forradalmi módszerét, nem miattam fog holnaptól szebben-jobban-boldogabban forogni a világ.

Ezt akár nehéz is lehetne kezelni, de mivel vagyunk így páran, ezért viszonylag hamar beletörődtem hát én is, és éltem a spanyolviasz életemet, szépen, csendben tovább.

Aztán jött 2020 és a statisztikám tovább romlott: nem én lettem az, aki kihasználva a hatalmas bezártságot megtanul két idegen nyelvet és elvégez három online kurzust, aki önkénteskedik, akinek megmarad az állása, aki megtalálja a szerelmet, aki kockás hasat gyúr magának, vagy akárcsak, aki képessé válik levinni hetente kétnaponta a szemetet.

De ekkorra már bőven értettem ezt a pandémiás extrával átitatott, citromba csomagolt humort, amit az élet felkínált, és mit volt mit tenni alapon, ezt is elfogadtam (egy kis vodkával leöblítve persze, de cssssst!).

Éppen csak egy, egészen apró, icipici várakozásom maradt az életem folyását befolyásoló hatalom/bébi Yoda/Isten/Big Brother/Sors/akárki, aki húzogatja a szálakat felé: legalább az a nagyon is gyakori statisztikai számadat ne legyek, aki elvesztette valakijét a vírus miatt.

Minthogy ebben a kivételként létezés játékban nem igazán osztottak nekem túl sok lapot, ezért természetesen volt bennem némi szorongás a témában. De megtettem, amit lehetett: letiltottam magamat minden veszélyeztetett családtagomról és úgy okoskodtam, hogy ha a bűnös fővárosból nem hurcolom haza nekik, akkor egészen egyszerűen nulla az esélyük, hogy elkapják.

Persze, ezen a ponton már gondolom sejthető, hogy ez a logikám nem igazán állta sokáig a sarat. Megkapták mind: apa anya, nagyi.

És akkor jött az alkudozás a statisztikákkal, a millió netes cikkel és beszámolóval meg a logikával:

Oké, de nem törvényszerű, hogy bárki is kórházba kerüljön.

De, bekerült.

Oké, de nincsenek komoly tünetei.

De, lettek.

Oké, de legalább napról-napra javul.

De, nem javult.

Oké, de legalább nincsen alapbetegsége.

Ja, hát ezt a kérdést mi nem tettük fel, mert dehogyis nincsenek. Igen, többesszámban.

Két hét után azt mondták kiengedik. Másnapra tüdőgyulladása lett.

És hogy mi marad ilyenkor?

Semmi a világon.

A percek telnek és vársz. Az órák és vársz. A napok és még mindig. És végül a hetek is és még mindig semmi. Illetve de: ömlik rád, de szó szerint ömlik a rengeteg statisztikai adat, tényszerű cikk és a logikus végkimenetel. És közben a fejedben végig ott zakatol a tudat, hogy te sem vagy kivétel. Veled is éppen ugyan úgy megtörténik.

Kivéve, hogy mégsem történt.

Amikor a nagy dózisban tolt várakozás már nem volt más, csak idegromboló drog és a statisztika, a tények, a cikkek, meg persze az ismerősök szemében felvillanó, tapintatosan rejtegetni próbált lemondó fény diadalmaskodni látszott,

akkor valami megváltozott.

Mert nem maradt semmi. És éppen ez a semmi hozta ki a legtöbbet belőlünk.

Mert maradt az akaratunk, ez az egy elemi érzés: hogy kell, nagyon kell, hogy szerencsésen túl legyünk rajta.

Nagyon akartuk, mert mást nem tehettünk. Mert másunk nem maradt. Nem gondolkoztunk, nem érveltünk, nem nézegettünk statisztikát és tényeket és cikkeket és ismerősök szomorú szemeit.

Csak egymásra figyeltünk és akartunk.

Ez persze sovány vigasz azoknak akik szintén akarták, de nekik mégsem sikerült.

Bárcsak tudnék erre okosat mondani és érvelni, de nem tudok, mert nem lehet.

Mert ennyi van se több, se kevesebb: az utolsó pillanatig akarni kell.

Semmilyen tény vagy statisztikai adat nem gyógyította volna fel apukámat. De ő ennek ellenére akarta, mi akartuk, és a nővérek is, akik biztatták, hogy ne adja fel, amikor neki nem volt ereje már akarni sem.

Huszonegy nap után engedték ki.

És így általa végre kivétel lehettem valamiben én is: megadatott, hogy az egészséges és többé-kevésbé békés családommal tölthettem az Ünnepeket ez évben.