Hátsó ablak

„Az, hogy láthatlak, megkönnyíti az utamat visszafelé.”

Seggfej. Sziszegi a kijelzőjén felvillanó mondatnak.

Az ágyra dobja a telefont és egy megkezdett üveg borba kapaszkodva bemegy a fürdőszobába. Nem tudja megszokni, hogy mindenhol tükör van. Csillog az egész. Felhajtja a deszkát, az üveget leteszi a vécé mellé és leül. Utálja látni magát pisilés közben. Próbálja elforgatni a fejét, de mindenhol magába ütközik.

Kibaszott tükör. Motyogja keserű nevetéssel. Beleiszik a borba, majd feláll és öblít. Az üveget a mosdókagylóra teszi. Lehajtott fejjel mos kezet. Mikor végez, egész testével a kagylóra nehezedik, majd az olimpiai súlyemelőktől lopott, nekiveselkedést megelőző pillanatnyi csend után nagy levegőt vesz, és egy lendülettel szembenéz a tükörképével.A délután feltett festéknek az arca két oldalát átszántó fekete csíkok állítanak emléket.

Bal kézfejével megtörli az orrát, jobb kezével elkapja az elfelejtett üveg nyakát. Beleiszik, majd hangos légzéssel engedi el önnön látványának súlyát.

Csak rövid ideig állja a tekintetét. Mélyről jövő indulat önti el. Szabad keze ökölbe szorul és megindul az arca felé. Az állától öt körömmel szántja végig a bőrét, de a homlokánál már erőtlen csík jelzi, hogy meggondolta magát. Megtorpantja a fájdalom, vagy a vöröslő nyom. A hajába túrva, fejbőre ellen intézett karmolással fejezi be a mozdulatot. Talán mégis a látvány.

Egy mély sóhaj után visszavonszolja magát a szobába. Pár lépés az egész lakás. Faltól falig talán 6 méter. Egy ágy, egy szekrény, egy tévé és az állványa, egy kis főzőfülke, egy asztal, két szék és a fürdőszoba. Egy grafikusé volt. Az ő képei díszítik a falakat. De nagyon össze van rakva. Ezt már az első alkalommal megállapította. Még az ösztöndíjából sem tudta volna kifizetni. Ha még legalább az ösztöndíja megmaradt volna. Ezen gondolkozik, amíg felkászálódik az ablakpárkányra. Ez a kedvenc helye.

Mindig is olyan helyen szeretett volna élni, ahol ki lehet ülni az ablakba és csak nézni, nézni a csillagokat és figyelni a nyarat, a kabócákat, a beszűrődő hangokat.

A szomszéd operát hallgat épp. Nem tudja pontosan melyiket, de ismerős a dallam.

Tökéletes. Suttogja és behunyja a szemét, miközben mélyen beszívja a nyáresti hangulatot. Meg akarja őrizni az otthoni időkre. Vagy csak holnapra. Az órájára néz. Fél egy.

Fabrizio kábé fél 11-kor indulhatott Sienából. Bármelyik pillanatban megérkezhet tehát.

Újra meghúzza az üveget. Lekászálódik az ablakból és kinyitja a hűtőt. A jéghideg levegő először megborzongatja, majd kellemesen lehűti.

Semmivel sem tudlak megkínálni. Mondja fennhangon. Nem baj. Bármibe lefogadom, hogy hozol magadnak. Mondjuk, borom az bőven van. Nyugtázza, amikor a hűtőben az olívabogyó mellett árválkodó másik üveg vörösborra pillant. Visszazárja a hűtőajtót és leül a kis konyhaasztal mellé. Tekintete az asztalon felejtett manikűr ollóra téved. Bizonytalan mozdulattal nyúl érte. Egy ideig nyugtatja rajta mutató és középső ujját, majd szórakozottan pörgetni kezdi. Közben tekintete a csuklójára téved.

Keserű félmosollyal nyugtázza felismerését:

Hát, ez megoldaná a dolgokat az biztos. Nem… Még megmentené az életemet. És aztán még azt is hallgathatnám.

Még egyet húz az üvegből. Már majdnem üres.

Na, akkor adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Mondja és elindul ismét a fürdőszobába. Megnyitja a csapot. Lemossa a sminkfoltokat az arcáról és eltünteti a vörösbor maradványait a szája sarkából. Újra sminkel. A ruháját nézi: egy farmersort és egy fehér ing.

Ez pont jó lesz neked. Nyugtázza elégedetten. Lazán összefonja a haját. A bor végét már pohárba tölti. Bekapcsolja a tévét. Talál egy csatornát, ahol lágy zene szól. Mezítláb, a pohár borral a kezében a zene ritmusára kezd járkálni a kis szobában. Élvezi, hogy zsibbad a bor a fejében.

Megáll. Tekintete az ágy feletti nagy képre téved. La finestra sul cortile. Hitchcock. Mindig meg akarta nézni, de eddig még nem volt rá érkezése.

Tovább vinné a tekintetét, de valami nem engedi. Meredten nézi a képet, miközben egy apró, egészen mélyről jövő érzés kezd vibrálni benne. Csak egy mondat, de mégis átfut rajta a hideg: mi van, ha soha többé nem lesz már lehetősége megnézni? Mert ennyi volt. Mi van, ha itt és most vége lesz? Az apró bizsergés egyszeriben elemi erővel tör fel és veszi át a hatalmat: egész testében remegni kezd, szemét meredt idegességgel járatja fel s le a képen, közben gondolatai vadul cikáznak: Elmenekülni már késő, valószínűleg már a házban van, már nem tudja megakadályozni, hogy bejöjjön, mert amíg nincs veszély, mégis mivel tilthatná meg? Joga van itt lenni, ő szerezte a lakást, ő is fizeti. Szíve joga benne tartózkodni. Milyen indokot hozhatna fel, hogy elküldje? Amikor legutóbb nem invitálta fel, annak is mi lett a vége? Egy hétig nem szólt hozzá és ellehetetlenítette a közös munkát.

Ez a hiszti akkor még csak idegesítette.

Félni akkor kezdett a főnökétől, mikor visszautasította az opera meghívást.

Még soha nem volt az itteni operaházban, pláne nem egy 100 eurós jeggyel a 3. sor középén. Atyaég, milyen menő. Tudta, hogy ezt nem szabad elfogadni, semmilyen körülmények között. Éppen elég, hogy azt hazudja magának, hogy a Via del Corso-n lakását bérelni a munkavállalónak teljesen normális olasz munkáltatói szokás.

A főnökén eleinte nem látszott semmi. Nehéz szívvel, de megmondta neki, hogy köszöni, de ő inkább most kihagyná a Pillangókisasszonyt. Kicsit tukmálta még, de végül megértőnek bizonyult és dolgoztak tovább, minta mi sem történt volna. Kivéve, hogy Fabrizio a rákövetkező napon nem ment be az irodába. Harmadnap pedig egyszerűen levegőnek nézte. A negyedik nap már nem bírta tovább: írt neki, hogy mennyire sajnálja. Vacsorameghívás volt a békülés ára.

A mostani alkalommal tudatosan akart viselkedni.  

A közös esték hiánya miatt Fabrizio ezúttal három napja nem szólt hozzá. Ez egyfelől megkönnyebbüléssel töltötte el, mert addig legalább nyugodtan intézhette a munkáját. Azonban amikor elkészült a szerződés lefordításával, újabb instrukciókra lett volna szüksége a készülő projekttel kapcsolatban. Feszélyezni kezdte, hogy a kérdésekre a legjobb esetben is csak egy sértődött vállrándítást kap. Arról is a társiroda egyik munkatársától értesült, hogy Fabrizio Sienába utazott. Ezen végképp kiborult. Dühös volt és tehetetlen. Végül feladta és sms-t írt. „Fabrizio, elmondhattad volna, hogy elutazol. Jelenleg nincs feladatom, de ha így folytatod, úgy érzem, nincs értelme a továbbiakban bemennem.”

Sértődött, semmitmondó választ kapott.

Nagy levegőt vett és leírta, hogy „Sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Nem volt szándékos, de az otthoni gondok nagyon nyomják a vállamat néha. A konferencia megszervezéséhez muszáj együttműködniük. Meg tudjuk ezt beszélni, egy vacsora mellett, amikor visszaértél?

Kinyitotta a bort. Még poharat sem volt ideje elővenni és már ott villogott a boríték a képernyőn.

„Megyek ma, ha komolyan gondolod a beszélgetést.”

Automatikusan olvasta magában újra és újra, szájával némán formálva a szavakat. Először dühösen, majd egyre hisztérikusabban. Egy idő után összefolytak a betűk, de továbbra is kényszeresen mormolta szöveget, mereven bámulva a telefonja irányába. Egy idő után felocsúdott és belekortyolt a borba. Letörölt a kijelzőről egy könnycseppet és írta:

„Komolyan, de ne kockáztass, már késő van, holnap is van nap.”

Gondolataiból a csengő riasztja fel. A rövid dallam ellentmondást nem tűrő egymásutánban szól. Egy pillanatra megindul az ajtó felé, majd, mint akit áramütés ér, megtorpan és a konyha irányába fordul. Gyors léptekkel az asztalhoz megy. A manikűr ollóra mered. A csengő lágy dalába határozott kopogások hangja vegyül. Tekintete automatikusan az ajtó irányába ugrik. A csuklóján szinte pattog az ér.

Holnap is van nap. Ismételi fennhangon. Igen…de milyen?

 Hirtelen mozdulattal vágja zsebre az ollót, majd elindul, hogy ajtót nyisson.