Egy kislányról

2020/07/21. - írta: Meztelen sajttorta

Lillának, akinek az utolsó pillanatig csillogott a szeme

A kislány hároméves, a homokozóban ül, az óvoda udvarán. A haja két copfban. Okosan néz a szemüvege mögül. Egyedül játszik, a játék lovaival. De nem szomorú, a lehető legboldogabb, hogy játszhat. Csillog a szeme, ahogy a kis figurákat rakosgatja. Amikor leülnék mellé, hogy én is játszak, felsikoltok, mert egy csapat bodobács rohan át a lábam alatt. “Ne félj tőlük, nem bántanak - mondja a kislány - mert ők sokkal jobban félnek ám tőled.”

ovoda.png

A kislány tizenhárom éves. Az ismerős két copffal és töretlen lelkesedéssel lép be a terembe, hogy megkezdje a középiskolai tanulmányait. Még mindig úgy néz ki, mint óvodában, csak kicsit megnőtt. De a szeme ugyanúgy csillog. Amikor megkérdezem tőle, hogy tudja-e már, hogy mi akar lenni, habozás nélkül rávágja: állatorvos.

A kislány tizenhat éves. Tesiórán vagyunk és istentelenül görcsölni kezd a hasam. A kislány egyből rohan az igazgatóhoz, hogy engedélyt kérjen hazakísérni. A szeme ezúttal aggodalommal terhes, de a csillogás egy pillanatra sem hagy alább. Az úton végig rá támaszkodom, pedig olyan pici még mindig, nem is értem, hogy bír el engem és a hátizsákomat is. Mikor hazaérek, megkér, hogy írjak neki, ha már jobban vagyok.

A kislány már tizennyolc éves, a matek kisérettségit oldjuk éppen és a tanárnő gyakorlatias oldaláról közelíti meg az egyik példát: „Tudjátok, amikor a higannyal játszotok és a nagy golyót, kisebb golyókra szeditek szét.” A kislány csendesen, ám a lehető legtermészetesebben megszólal: „Tanárnő, mi nem szoktunk a higannyal játszani, mert az mérgező.” A szeme ezúttal csibészesen villan, ilyet talán még soha nem is láttam tőle, de nagyon jól áll neki. Mindenki nevet. Egy kicsit máris könnyebb a feszült helyzet.

erettseg.png

A kislány huszonkét éves és elhív a budai hegyekbe kirándulni. Gyűlölök túrázni, de már sokadszorra hívott és mindig kibújtam alóla, ezért kénytelen-kelletlen rászánom magamat. A fél kilométer maximális gyalogláshoz szokott szervezetem a második kilométer után tiltakozik, a negyedik után beletörődik, a hatodikat már kifejezetten élvezi. Az úton azért megszokásból végig anyázok. A domb tetején azonban körbenézek és mély lélegzetet veszek. Becsukom a szememet. A friss, májusi szellő kisimítja az összes, nem egyenes gondolatomat. Amikor újra kinyitom a szemem, a kislány csillogó szemei csak ennyit mosolyognak rám, szavak nélkül: „Na ugye? Megmondtam hogy jó lesz!”

A kislány huszonnyolc éves. A tanulmányai végeztével hazaköltözött és férjhez ment. A találkozások a karácsonyi szünetekre redukálódnak. Egy ilyen alkalommal ismerjük meg a férjét, és itt jelenti be csillogó szemmel, hogy hamarosan kisbabájuk születik. Sokáig nem veszem rá magamat, hogy meglátogassam őket, mert önző módon nem akarok szembesülni az élet rendjével. A gyerektelen létem nem tudja értelmezni azt, hogy neki már családja lett. Végül sok idő telik el, de nagy nehezen ráveszem magamat a látogatásra. Neheztelésnek semmi nyoma, a kislány olyan csillogó szemmel beszélget, miközben babázik, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga, hogy eddig felé sem néztem.

anya.png

A kislány harminchárom éves. Már évek óta nem tudok róla semmit. A legutolsó információm, hogy a második gyereke is megszületett. Anya mondja, hogy látja néha a városban, ahogy hősiesen cipeli a két gyereket. Pedig milyen pici még mindig, ki hinné, hogy már anyuka. Én éppen a munkámnak élek, ezért nem tudok és nem is akarok foglalkozni vele. Az ő élete olyan, az enyém meg másmilyen. Elmentünk egymás mellett, van ilyen.

Aztán hírt kapok. A kislány, aki immáron kétgyerekes anyuka és feleség, beteg lett. Agydaganat. Az előzménye mindössze egy kis fejfájás volt.

Műtét, kemoterápia, sugár. 

Sok aggódó üzenet, várakozás. Aztán beüt a vírus. A világom megborul, és a mindennapi gondjaim közepette kicsit elfelejtem, hogy a kislánnyal mi van.

Ekkor újabb hírt kapok. A terápia után ugyan stabilizálódott az állapota, de hirtelen újra kórházba került. Áttéteket találtak. Mindenhol.

A kislány pár napja múlt harmincnégy éves. Az intenzív osztályon fekszik. Az ajtaja előtt állok.

És félek.

Nagy nehezen ráveszem magam és belépek. Arcomon a maszk ellenére széles mosoly, éppen úgy viselkedem, mint egy ember aki egy évek óta nem látott, kedves ismerősének örül meg hirtelen az utcán.

Csakhogy a kislány nem az utcán van, hanem egy kórházi ágyon fekszik. Mindenhol csövek, a teste harmadára fogyatkozott, beszélni és járni a daganat miatt nem tud. Amikor belépek hozzá először nem is tudom biztosan, hogy ő-e az. 

De aztán rám néz. És a szeme úgy csillog, mint az első alkalommal, amikor háromévesen leültem mellé játszani a homokozóba. A teste szenved, de a szeme mosolyog. És én mesélek neki mindenről, ami eszembe jut és vicceket mondok és nevetek a hülye gondjaimon és mindegy már mit, csak vidám legyen. 

És ő néz rám az óriási, csillogó szemeivel és elhiteti velem, hogy minden jó lesz. Aztán lejár az idő és menni kell. Mondom neki, hogy nagyon szeretem és jövök még. És integet és mosolyog és én is elhiszem, hogy ez nem a búcsú.

bye.jpg

A kislány pár napja múlt 34 éves.

A szemei pedig az emlékezetünkben csillognak ezentúl örökké.

byebye.png

Szólj hozzá!

Harmincnégy tanulság

2020/07/11. - írta: Meztelen sajttorta

thumbnail_large-1_3.jpg

A születésnapunk környékén különösen érzékenyek vagyunk az elmúlásra, a mérföldkövek keresésére.

Én egy összegző írással szoktam áttekinteni, honnan hová jutottam az adott évemben.

Idén először merült fel bennem, hogy biztos, hogy szükséges-e fenntartani ezt a szokásomat, mert úgy voltam vele, hogy az utóbbi fél évem egészen egyszerűen kuka, nincs mit értékelni rajta, a megelőző félév tapasztalásai és örömei, pedig mind nevetséges színben tűnnének fel a mostani helyzetem tükrében.

Aztán, amikor egy pillanatra kitekintettem az önsajnálatom pihe-puha leple alól, végre leesett, hogy ez a fél év aztán minden, csak nem kukába dobandó, elfelejtendő rémálom. Ugyanis ez a fél év kényszerített rá, hogy bezárkózzak és leereszkedjek a saját gondolataim sokszor mindig pokoli bugyraiba és szembesüljek néhány tapasztalással, magamról, másokról és a világról.


Ezeket szedtem pontokba.

Harmincnégy lett.

 

yell lets go GIF by Milwaukee Bucks

Mert, - és ez is egy tapasztalás -, hogy ne féljünk kimondani: nekem ennyi az annyi években mérve.

És még egy fontos tanulság: felismerni ezeket a tapasztalásokat egy dolog. Azonban az ezekből levont következtetéseknek megfelelően élni...na az már egy egészen másik kérdés. :)

Tehát íme, az én szülinapi összegzésem mindarról, amit eddig tapasztaltam és megértettem magamból, másokból és a világból. Tévedés ne essék, ez nem valamiféle wannabe megmondóemberes kinyilatkoztazás akar lenni. Csupán az én igazságaim, magamnak; mindenfajta vélt, vagy valós egyezés élő személyekkel, megtörtént eseményekkel pusztán a véletlen műve :)

 1.  Este mindig minden rosszabb. Feküdj le aludni, reggel minden jobb lesz. Kivéve, ha iszol. Ha iszol, akkor reggel minden sokkal rosszabb lesz.

amazon wine GIF by Gringo Movie

 2.  Ne a múltbeli énedtől kérdezgesd, jól döntöttél-e. Kérdezd a jövőbelit, hogy érzi magát a döntéstől.

 3.  Mindig legyen megtakarításod.

 4.  Mindig az első gondolat a jó.

 5.  Mindig az első benyomás az igazi.

 6.  A figyelem a legnagyobb érték, amit egy másik embernek adhatsz. Ha csak az idődet adod neki, de nem vagy teljesen ott vele fejben, akkor csak pazarolod mindkettőtök legdrágább kincsét.

 7.  Soha nem gáz/elpazarolt/értelmetlen kimondani: szeretlek. Ha kétséged van, gondolj bele: neked mikor esett rosszul, ha ezt hallottad valakitől?

loving i love you GIF

  8.  Ne halogass valami biztosat csak azért, mert a bizonytalanra vársz. Tedd meg, add el, vedd meg, mondj fel, vállald el, mondj igent, ha úgy érzed, ezt szeretnéd. A másik dolog, ha valóban bekövetkezik, úgyis helyet fog magának követelni az életedben.

  9.  Legyenek napi, havi és éves céljaid. A cél, akármilyen pici, értelmet, keretet és fókuszt ad.

10.  Minden nap olvass! Akar egy oldalt, de olvass.

11.  Ha kételkedsz magadban, nézd végig, hogy eddig mit értél el. Honnan hova jutottál. Ugye, milyen elképesztő?

12.  Ha minden rossz, mondj három olyan dolgot, amiért hálás vagy az életedben. És úgy általában: minden nap végén gondold át: mi minden történt veled aznap, amiért hálás lehetsz.

13.  Ha valami fontosat akarsz mondani, írd le előtte. Az írás fókuszt ad és rendezi a gondolataidat.

14.  Engedd el, ha már itt az ideje. Ha felmerült benned a gondolat, akkor már itt van.

15.  Nincs olyan, hogy kettőt szeretsz. Az egyik csak illúzió. Sok esetben mind a kettő az.

16.  Kétség esetén öltözz túl, soha ne alul.

Sarah Burke Queen GIF 

17.  Apropó, ruha: nem az teszi az embert. De egy ruha, amiben magabiztosnak érzed magadat csodákat művel.

18.  Ragaszd nyugodtan össze, ami eltört. Csak tudd és értsd, hogy az soha nem lesz már olyan, mint a törés előtt.

19.  Ne azért sportolj, mert kell. Ne addig mozogj, ameddig muszáj. Találj olyat, amit élvezel csinálni. Az örömöt keresd a sportolásban ne a muszájt.

20.  És úgy általában: soha ne azért csinálj valamit, mert kell. Gondold át, hogy miért csinálod: van valami értelme, haszna, oka? Ha csak a kell marad, akkor ne csináld.

21.  Csukd be a szemed és figyelj a belső hangra. Úgy van, ahogy súgja. Nála van a bölcsek köve, ő tudja és csakis ő. Ne hagyd magad lebeszélni a megérzésedről. Mindig. Az. Helyes. Mindig.

22.  Nincs női és férfi barátság. Haverság van, kollegialitás van, barátság nincs. Hülyeség? Akkor csak figyelj, és várd ki a végét.

23.  Nincs tökéletes döntés. Döntések vannak és nem döntések. Nem döntések sorával is le lehet élni egy életet, de nem jobb érzés kezedbe venni a sorsod és vállalni a következményeket? A nem döntéssel nem adod meg magadnak a tiszteletet és a bizalmat. Ne halogass, ne várj, dönts. Hidd el, jó lesz.

pick one sci-fi GIF

24.  Engedd meg magadnak néha, hogy ne csinálj semmit. Ha nem teszed, a semmittevés időd úgyis utat tör magának.

25.  Ismerd be, ha te vagy az, akinek bocsánatot kell kérnie. Ha bocsánatot kérsz, akkor gondold is úgy.

26.  Légy türelmes. Igazán megtanulhatnád már végre, hogy az idő mindenre megoldást ad. Mindenre.

27.  Ezt majdnem biztos, hogy soha nem fogod megtanulni, de azért leírom neked, hátha: ha tudsz ellene tenni, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, felesleges aggódnod a dolgokon.

28.  Azt edd, amit a szervezeted kíván. A nyolcadik nutellás palacsintát már határozottan nem a szervezeted kívánja.

29.  Ha van öt perced, nézd meg a naplementét. A lemenő nap utolsó sugaraitól minden kicsit megszépül.

time lapse sunset GIF by Justin

30.  Ne legyél a saját ellenséged. Ne keresd folyton a könnyebb utat, de ha éppen ott van előtted, akkor ne kerüld ki csak azért, mert nehezebbhez szoktál.

31.  Mosolyogj. Nem old meg mindent, de elindít a jó irányba: az emberek felé.

32.  Tölts annyi időt vízközelben, amennyit nem szégyellsz. És mivel nem szégyelled, ezért, ha teheted, töltsd minden idődet vízközelben.

33.  Tudod, hogy arra van időd, amire szánsz. Tehát lehetőleg foglalkozz mindig azzal, amire képes vagy időt szánni, mert akkor egészen valószínű, hogy valóban az akarod csinálni. Ha csak ki szeretnél bámulni a fejedből, akkor azt.

És végül:

34.  Ne keresd a boldogságot. Ismerd fel végre.

 

loop happiness GIF

 

Szólj hozzá!

 Minden jó, ha a vége szivárvány

2020/06/20. - írta: Meztelen sajttorta

img-0495.jpg

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy az összes álhírrel és félinformációval dacolva, három és fél hónap után hazatérek a szüleimhez.

Nagy tervezés és a de megígéritek, hogy tartjuk a távolságot témájú előzetes telefonos egyeztetések lezárultával egy rövid pakolás után máris egy telekocsi hátsó ülésén számoltam izgatottan a 256-ból még hátralévő kilométereket hazáig.

A viszontlátás kétségtelen igényén túl volt még egy erős motorja a helyváltoztatási elhatározásomnak.

img-0709.jpg

A belváros erkélymentes miliője után ugyanis némiképp áhítoztam valamire, amiben egy kicsit több zöld és egy kicsit kevesebb sziréna színesíti a hétköznapjaimat.

Volt valami halvány pre-karantén emlékképem, arról, hogy milyen érzés vidéken létezni. De az, amit igazából tapasztaltam köszönőviszonyban sem volt a várakozásaimmal.

Történt ugyanis, hogy megérkeztem.

img-0391.jpg

Három és fél hónap után úgy rendesen, fizikailag minden egyes porcikámban elkezdtem érzékelni a világot.

Zajok helyett hangokat hallottam; madárdalt, és tücsökciripelést, gyerekkacajt, és harangkongást, folyócsobogást és lombsuhogást, szélsüvítést és esőcsepegést, villámcsapást és kutyaugatást, kakas kukorékolást és galambbúgást.

A szagok helyett végre éreztem a levegő tiszta illatát, a nyíló virágokat, az eső utáni aszfaltot, a frissen sütött sütit, a vasárnapi húslevest, a szalonnasütés zsíros füstjét, a párát, az estét, a hajnalt, a fülledt nyarat.

img-0401.jpg

És láttam színeket és fényeket; ameddig a szem ellát zöldet és napsugár sárgát, vihar előtti kékesszürkét és naplemente rózsaszínt, villámlástól világos fehéret és végtelen csillagos éj-feketét.

img-0590.jpg

És ha ez még mind nem lett volna elég, az egészet szépen összefoglalta nekem az alábbi fotón megörökített reményteli felirat az égen:

img-0359.jpg

Szólj hozzá!

Szégyen, újrakezdés és ami közé fér

2020/06/13. - írta: Meztelen sajttorta

new-start.jpg

 Miután lehullott az emberi kapcsolatokat gúzsba kötő másfél méteres, de leginkább sehogy ne érintkezz bilincs, úgy döntöttem, adok a felfedezés örömének és regisztrálok a legismertebb társkereső oldalon. Nem állítom, hogy a legteljesebb lelki készültséggel vetettem bele magamat az ismerkedésbe, de úgy voltam vele, hogy nem árt ezt kicsit erőltetni, lássuk mi sül ki belőle. Az első, második és harmadik sokkról, a személyes történeteimről és a leszűrtekről még túl közeli az élmény, hogy érdemben nyilatkozzak, viszont, ami a saját mintámat illeti, érdekes dologra lettem figyelmes.

Azoknak, akiknek nem volt még szerencséjük érkezésük ehhez a felülethez, álljon itt egy extra rövid, ellenben annál teljesebb használati útmutató a rendszer lényegéről. Nézegeted a fiúk/lányok képeit, ha tetszik, amit látsz, és/vagy megfog elhiszed, amit olvasol róla a leírásban, akkor elhúzod az egyik, ha nem akkor meg a másik irányba a profilját.

Na mármost, ha mind a ketten a pozitivitás irányába toltátok a másikat, akkor összekapcsolódtok, lehet üzengetni.

tinder2.gif

Ez az én, és felteszem sokunk eddigi pártalálási szokásai alapján egy kényszerpálya tekintve, hogy a világon semmit nem utálok jobban, mint ezeket a mi a kedvenc filmed?, mivel foglalkozol?, mondj valami érdekeset magadról típusú kín dialógusokat. De tény, ami tény ez egy ilyen felület, el kell fogadni, lehet törölni, ha nem tetszik. Szóval túlerőszakoltam magamat ezeken a kezdeti, kommunikáció-beindító beszélgetéseken és elégedetten nyugtáztam, hogy a hol laksz?, hogy viselted a bezártságot?, mivel foglalkozol? mesterhármas kérdéssort egészen változatos módokon tudom megfogalmazni, úgy hogy az ne legyen teljesen gépies. Képzeletben megveregettem a vállamat, mondván egészen zökkenőmentesem nyeltem ezt a pirulát. 

tell_me.gif

Aztán feltűnt valami. A munkám kapcsán kifejezetten szerettem leírni sokféleképpen, hogy „bár első hallásra rém unalmasnak hangzik, de eskü, hogy érdekes”. Volt ennek olyan változata, hogy „hát elsőre én sem gondoltam szexinek az adózás világát, de most mégis az van, hogy az eddigi legérdekesebb munkám”. Bizony. Elfelejtettem megemlíteni, hogy egy ideje már nem vagyok, hanem csak voltam, és nem élvezem, csak élveztem. Merthogy kirúgtak.

Először legyintettem rá: nyilván, hogy tök oké taktika, hiszen minek rögtön a lelombozó részével foglalkozni az életemnek? Az ráér. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. Mert akármeddig tart és akárhová vezet is, mégis milyen emberi kapcsolat lenne az, amit egy hazugsággal kezdtem?

lies.gif

És vajon mindezt miért? Ezen kicsit kevesebbet gondolkoztam, mert elég gyorsan összeállt a nem túl rózsás önképem. Azért mert szégyelltem, hogy már nem vagyok, csak voltam. Szégyelltem leírni a múlt időt, szégyelltem a jelen időmet, szégyelltem magamat.

A szégyen elodázása végett tehát a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtam: hazudtam. Aztán tovább gondoltam: vajon nem ez az emberi gyarlóság alapköve? Hazudunk, hogy elkerüljük a szégyent. Hazudunk a korunkról, mert szégyelljük, hogy elmúlt a fiatalság, hazudunk, ha szeretünk, mert ha kiderül, kiterítjük a kártyáinkat, és nem viszonozzák a másik oldalon, akkor megszégyenülünk. Képek törlésével hazudjuk meg nem történtté a kapcsolatunkat az Instán, mert szégyelljük a kudarcunkat. Hazudunk az egzisztenciánkról, mert szégyelljük, ha nem tartunk még ott, ahol mások szerint kellene, hazudunk és szép filterrel borítjuk a kilókat, a sminktelen arcunkat, az étkezésünket vagy éppen a nem étkezésünket, mert szégyelljük a testünket. Elvártnak hazudjuk magunkat, mert szégyelljük, hogy mások vagyunk, mint ami az elvárt lenne.

 

shameonyou.jpg

A szégyen logikája viszonylag egyszerű: nem tudok majd kapcsolódni, mert nem fogadnak el, ezért olyannak mutatom magamat, amit nagyobb valószínűséggel szeretnek és elfogadnak.

A szégyen ezen felül nagyon trükkös: folyamatosan azt súgja a fülünkbe: ha ezt tudnák, akkor senki nem szeretne. Azt kérdőjelezi meg, ami az egyik legfontosabb éltető erőnk: az emberi kapcsolódás lehetőségét.

A szégyen ezért furcsa táncra hív minket egyre csak pörget és forgat saját tengelyünk körül, és amikor már kellően elszédültünk, megállít és a szemünkbe nézve azt ordítja: szégyelld magad, kevesebb vagy! De persze egyből megoldást is kínál: megmondja mit kell tenni. És elhisszük neki. Ő tudja jobban, hiszen annyiszor segített már ki a bajból.

shamekep.pngA szédítő táncból a racionalitás utolsó kétségbeesett lépésként megpróbál lekérni és közben a lelkünkre beszélni: mit gondolnál a másikról hasonló esetben? Te kevesebbnek ítélnéd meg? És persze jön a saját paneljeivel: nem olyan nagy dolog ez, túléled, elfeleded, túljutsz, sokkal jobb kint mint bent, ne görgesd. Elkeseredett harcot vív, hiszen a másik oldalon a szégyen bedobja a nehéztüzérséget, a filterrel hirdetett álom képét: ha eltitkolod, lefeded, megszépíted, akkor fognak szeretni.

És még egy saját példa: elképesztő energiákat öltem annak körüljárásába, hogy mit fogok mondani egy állásinterjún, az elbocsátásom okáról. Akikkel megosztottam ezt az aggodalmamat, röviden lezárták annyival: járványhelyzet. Ilyenkor mindenki megértő. Ezt én egyszerűen csak kinevettem, hiszen mégis kinek elég magyarázat ez? Nyilvánvalóan kell még egy magyarázat, hogy miért pont én és miért pont most. Még akkor sem hittem el, hogy az úgynevezett őszinteség működik és egyáltalán nem kell tovább magyarázni a dolgot és kitalálni hozzá mindenféle fedősztorit, amikor hasonló cipőben járó társam az egyenes kommunikáció következtében állásajánlatot kapott.

shame2.gif

Ezen a ponton azért már elgondolkoztam, hogy mi lehet a hiba a rendszeremben. És rájöttem: én magamnak nem vagyok elég. A szégyen ugyanis, okosan, nem tehet mást, mint mi lényege alapon elhallgatta, hogy csak és kizárólag akkor tudja áldásos hatását kifejteni, ha mi úgy gondoljuk, hogy van szégyellni valónk.

Ezen a ponton érdemes leszögezni: itt most nem a valamilyen módon megkérdőjelezhető tetteinket övező esetleges szégyenről van szó. A teszünk valamit, amit nem lehet, nem teszünk valamit, amikor tehetnénk tényezőkről el lehet gondolkozni, érvelni, moralizálni, van bennük egy valamilyen cselekvési folyamat. Valahogy döntöttünk és tettünk onnantól kezdve azt már nem tudjuk meg nem történtté tenni, annak, ha olyan a helyzet, viselni kell a következményeit.

A gond ott kezdődik, amikor nem csak a tetteink, hanem a puszta állapotunk válik a szégyenérzet alapjává. Engem csak kirúgtak, ez egy állapot. A testem egy állapot, a korom egy állapot, a családi állapotom is az. Szóval a valós kérdés az, hogy mégis milyen alapon lehet az ember állapota, élethelyzete egy szégyellni való valami?

A válasz tök egyszerű: soha, semmilyen alapon.

Viszont ez a megállapítás még önmagában édeskevés, amikor a szégyen már kialakult, ezért megoldás nélkül még csak ott vagyunk, ahol a part szakad.

Azonban szerencsére az állapot-szégyen alapja egy fontos dologban különbözik a tettet követő szégyen alapjától (legalábbis ebben biztosan): lehet rajta változtatni. De nem hazugsággal, nem színes-szagos filterekkel, hanem egy őszinte beszélgetéssel saját magunkkal.

art-facing-yourself.jpg

Ebben a beszélgetésben aztán szépen tisztázhatjuk, hogy mi az, amit valójában szégyellünk és ez ellen mi mit tudunk és mit akarunk tenni. Aztán, ha ez megvan, akkor szégyen nélkül beadhatjuk, vagy nem az önéletrajzot, megfoghatjuk, vagy nem a súlyzót vagy éppen megehetjük, vagy nem azt a pizzát, amit egyébként csak a képért és a #fuckthediet hastagért rendeltünk meg.

moving-on-from-induction.jpg

 

Szólj hozzá!

Halál Szamarrában

2020/06/01. - írta: Meztelen sajttorta

001_site-archeologique-mosquee-al-mutawakkil_theredlist_0.jpg

 

Megint álmomból riaszt fel a rettenetes hőség. Körbe ölel már hajnalban, valósággal fojtogat, és nem ereszt, ameddig a nap a látóhatáron marad. De ma talán vége lesz.

Piac nap van. Ez valamelyest megnyugvással tölt el. A héten legalább ezen a napon nem kell a többi szolgával a földekre mennem. Ezt a pár órát kifejezetten szeretem. Ugyan Bagdadban is nagy a tömeg és a hőség, de ott nem ismerek senkit. A vevőket persze valamelyest, de csak azon a gyakorlatias szinten, ami a jó viszony fenntartásához feltétlenül szükséges. Hogy van? Elviselhetetlen ez a forróság, igaz? Ma mit visz? Bárányt vagy halat? Csupa lényegtelen apróság, ami éppen olyan helyettesíthető, mint az ember, aki mondja.

Korán indulok. A kereskedőnek azt mondom azért, hogy elkerüljem a forróságot. De csak szeretném kiélvezni a csöndet.

A piacra érve furcsa érzés fog el. Az emberek eleinte csak dülöngélni kezdenek, majd valósággal hajladoznak a térben. Hirtelen feltámadó szelet érzek, a testemet csontig hatoló hideg járja át. Keresek egy házfalat, nekidőlök. Lehunyom a szemem. Mikor újra kinyitom, egyszerre meglátom. Pár lépésre, a tömegben áll. Pontosan velem szemben. Hát eljött. Megindul felém. Már egy éve készülök rá, és most végre itt van. Akarom, hogy megtörténjen, de a testem nem engedelmeskedik. Ösztönösen hátrálni kezdek. Próbálom visszanyerni az irányítást, de már késő. Bizonytalankodásomat látva egy pillanat alatt elillan a tömegben.

egypt-1958628_1280.jpg

De én már nem akarom elengedni. Hazasietek. Otthon kiiszom az üveget. Ez már biztosan megteszi a hatását.

A kereskedőnek azt mondom, a szülővárosomba, Szamarrába kell mennem mielőbb, mert nagy a baj. Kétely nélkül elhiszi. Még azt is megengedi, hogy vigyem a legjobb lovát.

A lovat valahogy majd visszajuttatom.

***

Ezeken a meleg napokon hamar kivet az ágy. Próbálok visszaaludni, túl korán van még a felkeléshez, de neszelést hallok az udvarból, ezért kilesek a folyosóra. Bahrám sertepertél lent. Fel-alá kóvályog, zavartan viselkedik. Végig nekem háttal van, ezért nem látom pontosan, de mintha valamit fogna a kezében. Ha szerencsénk van, akkor csak részeg, bár a fiam születésnapja óta nem iszik. Utána akarok járni, hogy mi lelte, ezért gyorsan felöltözöm és lemegyek. Mire leérek az udvarra, már a kapuban jár. Mikor észrevesz, messziről mondani kezdi, hogy a piacra megy.

223574_10151326590386633_243658521_n-403x350.jpgKétkedő ábrázatomra nézve még hozzáteszi: azért megy ilyen korán, hogy elkerülje a forróságot. Nem túl bőbeszédű. De arról legalább megbizonyosodom, hogy nem ivott. Távolságtartó. Ha tehetném, megölelném. De nem lehet. Már éledezik a ház. Bárki megláthatna. Épp, hogy végzek délelőtti teendőimmel, mikor Bahrám váratlanul hazaállít. Zihál, verítékezik és még zavartabb, mint hajnalban. Azt mondja, a piacon erős halálfélelem tört rá. Szamarrába akar menni. Engedem, hadd menjen.

Miután elvágtat, kimegyek a piacra. Közben arra gondolok, hogy Bahrám kérésére a legjobb lovamat kapta meg. Kiráz a hideg. Hiányozni fog.

***

A felesége halála óta várok Bahrámra. Jóravaló asszony volt, dolgos, szerette a férjét. Emlékszem, nagyjából egy éve történt. Aznap nem neki kellett volna a piacra mennie, de Bahrám még az előző napi mulatozás macskajaját nyögte. A kereskedő fiának a születésnapját ünnepelték. Az asszony nem maradt soká, fáradt volt, korán lefeküdt. Mikor hajnalban megébredt és észrevette, hogy Bahrám még mindig nem fekszik mellette, a keresésére indult. Egyből a karám irányába ment. Tudta jól, hogy Bahrámak szokása a lovak mellett aludni, ha már olyan részeg, hogy nem mert a szeme elé kerülni. Ezúttal sem tévedett. Ott találta Bahrámot az utolsó üres akol szénáján fekve. Csak éppen ezúttal nem egyedül. Ott feküdt mellette, meztelen testét átölelve a kerekesedő.

depositphotos_39288809-stock-photo-scenery-in-the-village-barn.jpg

Az asszony nézte egy darabig őket, majd sarkon fordult, összeszedelőzködött és kiment ő a piacra férje helyett. Egy elszabadult ló tiporta halálra, miközben a portékát rendezgette.

Bahrám rögtön a temetés után megvette a mérget. Azt hittem, egyből bekeveri és megissza, de nem bírta rávenni magát. Egy ideig csendben figyeltem, ahogy egyre jobban magába fordult, nem beszélt senkivel, nem akart már semmit. A szomorúság sötét foltja napról napra hatalmasodott el rajta, de mégsem lendült át. Nem segített a kereskedő hozzáállása sem. Kímélte, elnézte minden szeszélyét, még Szamarrába is elküldte egy időre. Azt remélte, hogy Bahrám szülővárosában enyhülést talál a fájdalmára. Különben meg a kereskedőnek is könnyebb volt így megbirkózni a szégyenével.

Miután visszatért Szamarrából, kérte a kereskedőt, hadd járjon újra ő a piacra. Különös módon ez jó hatással volt rá.

Ekkor döntöttem el, hogy beavatkozom.

Álmában megjelentem. A feleségét is megmutattam és elmondtam neki, hogy talán még ma is élne, ha nem ő ment volna helyette a piacra. Ez megtette hatását. Felkelt, lement a kúthoz, vizet töltött a kulacsába és belekeverte a mérget. Rövid bizonytalankodás után belekortyolt. Nem ivott eleget, mert csak kóválygott és émelygett tőle.

Kiment a piacra. Láttam rajta, hogy enyhülni kezdett az elhatározása, ezért megjelentem neki. Nem kellett mondanom semmit. Épp csak elindultam felé. Már nyúlt volna a méreghez, de rájött, hogy nincs nála. Egyébként is bizonytalan volt még. Végül úgy döntöttem, békén hagyom egy kicsit.

Ez a lépésem jól vette ki magát, valami ugyanis elindult benne. Hazarohant és fenékig kiitta a kulacsot, majd elindult Szamarrába. A kereskedőnek azt mondta, tőlem menekül.

luminarias_2017_1.jpg

Amazt viszont nem hagyta nyugodni Bahrám zavart viselkedése, ezért kiment a piacra. A nyomomra akart bukkanni. Egészen közel került, erősen érezte a jelenlétemet. Akár meg is jelenhettem volna neki, de inkább csak a fülébe súgtam: Bahrám nem előlem menekül, hanem velem találkozni ment Szamarrába.

Szólj hozzá!

Hátsó ablak

2020/03/29. - írta: Meztelen sajttorta

„Az, hogy láthatlak, megkönnyíti az utamat visszafelé.”

Seggfej. Sziszegi a kijelzőjén felvillanó mondatnak.

Az ágyra dobja a telefont és egy megkezdett üveg borba kapaszkodva bemegy a fürdőszobába. Nem tudja megszokni, hogy mindenhol tükör van. Csillog az egész. Felhajtja a deszkát, az üveget leteszi a vécé mellé és leül. Utálja látni magát pisilés közben. Próbálja elforgatni a fejét, de mindenhol magába ütközik.

rehab-artz.jpg

Kibaszott tükör. Motyogja keserű nevetéssel. Beleiszik a borba, majd feláll és öblít. Az üveget a mosdókagylóra teszi. Lehajtott fejjel mos kezet. Mikor végez, egész testével a kagylóra nehezedik, majd az olimpiai súlyemelőktől lopott, nekiveselkedést megelőző pillanatnyi csend után nagy levegőt vesz, és egy lendülettel szembenéz a tükörképével.A délután feltett festéknek az arca két oldalát átszántó fekete csíkok állítanak emléket.

1.jpg

Bal kézfejével megtörli az orrát, jobb kezével elkapja az elfelejtett üveg nyakát. Beleiszik, majd hangos légzéssel engedi el önnön látványának súlyát.

Csak rövid ideig állja a tekintetét. Mélyről jövő indulat önti el. Szabad keze ökölbe szorul és megindul az arca felé. Az állától öt körömmel szántja végig a bőrét, de a homlokánál már erőtlen csík jelzi, hogy meggondolta magát. Megtorpantja a fájdalom, vagy a vöröslő nyom. A hajába túrva, fejbőre ellen intézett karmolással fejezi be a mozdulatot. Talán mégis a látvány.

Egy mély sóhaj után visszavonszolja magát a szobába. Pár lépés az egész lakás. Faltól falig talán 6 méter. Egy ágy, egy szekrény, egy tévé és az állványa, egy kis főzőfülke, egy asztal, két szék és a fürdőszoba. Egy grafikusé volt. Az ő képei díszítik a falakat. De nagyon össze van rakva. Ezt már az első alkalommal megállapította. Még az ösztöndíjából sem tudta volna kifizetni. Ha még legalább az ösztöndíja megmaradt volna. Ezen gondolkozik, amíg felkászálódik az ablakpárkányra. Ez a kedvenc helye.

lany-az-ablakban.jpg

Mindig is olyan helyen szeretett volna élni, ahol ki lehet ülni az ablakba és csak nézni, nézni a csillagokat és figyelni a nyarat, a kabócákat, a beszűrődő hangokat.

A szomszéd operát hallgat épp. Nem tudja pontosan melyiket, de ismerős a dallam.

Tökéletes. Suttogja és behunyja a szemét, miközben mélyen beszívja a nyáresti hangulatot. Meg akarja őrizni az otthoni időkre. Vagy csak holnapra. Az órájára néz. Fél egy.

Fabrizio kábé fél 11-kor indulhatott Sienából. Bármelyik pillanatban megérkezhet tehát.

Újra meghúzza az üveget. Lekászálódik az ablakból és kinyitja a hűtőt. A jéghideg levegő először megborzongatja, majd kellemesen lehűti.

Semmivel sem tudlak megkínálni. Mondja fennhangon. Nem baj. Bármibe lefogadom, hogy hozol magadnak. Mondjuk, borom az bőven van. Nyugtázza, amikor a hűtőben az olívabogyó mellett árválkodó másik üveg vörösborra pillant. Visszazárja a hűtőajtót és leül a kis konyhaasztal mellé. Tekintete az asztalon felejtett manikűr ollóra téved. Bizonytalan mozdulattal nyúl érte. Egy ideig nyugtatja rajta mutató és középső ujját, majd szórakozottan pörgetni kezdi. Közben tekintete a csuklójára téved.

Keserű félmosollyal nyugtázza felismerését:

Hát, ez megoldaná a dolgokat az biztos. Nem… Még megmentené az életemet. És aztán még azt is hallgathatnám.

Még egyet húz az üvegből. Már majdnem üres.

Na, akkor adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Mondja és elindul ismét a fürdőszobába. Megnyitja a csapot. Lemossa a sminkfoltokat az arcáról és eltünteti a vörösbor maradványait a szája sarkából. Újra sminkel. A ruháját nézi: egy farmersort és egy fehér ing.

Ez pont jó lesz neked. Nyugtázza elégedetten. Lazán összefonja a haját. A bor végét már pohárba tölti. Bekapcsolja a tévét. Talál egy csatornát, ahol lágy zene szól. Mezítláb, a pohár borral a kezében a zene ritmusára kezd járkálni a kis szobában. Élvezi, hogy zsibbad a bor a fejében.

Megáll. Tekintete az ágy feletti nagy képre téved. La finestra sul cortile. Hitchcock. Mindig meg akarta nézni, de eddig még nem volt rá érkezése.

r1.png

Tovább vinné a tekintetét, de valami nem engedi. Meredten nézi a képet, miközben egy apró, egészen mélyről jövő érzés kezd vibrálni benne. Csak egy mondat, de mégis átfut rajta a hideg: mi van, ha soha többé nem lesz már lehetősége megnézni? Mert ennyi volt. Mi van, ha itt és most vége lesz? Az apró bizsergés egyszeriben elemi erővel tör fel és veszi át a hatalmat: egész testében remegni kezd, szemét meredt idegességgel járatja fel s le a képen, közben gondolatai vadul cikáznak: Elmenekülni már késő, valószínűleg már a házban van, már nem tudja megakadályozni, hogy bejöjjön, mert amíg nincs veszély, mégis mivel tilthatná meg? Joga van itt lenni, ő szerezte a lakást, ő is fizeti. Szíve joga benne tartózkodni. Milyen indokot hozhatna fel, hogy elküldje? Amikor legutóbb nem invitálta fel, annak is mi lett a vége? Egy hétig nem szólt hozzá és ellehetetlenítette a közös munkát.

Ez a hiszti akkor még csak idegesítette.

Félni akkor kezdett a főnökétől, mikor visszautasította az opera meghívást.

Még soha nem volt az itteni operaházban, pláne nem egy 100 eurós jeggyel a 3. sor középén. Atyaég, milyen menő. Tudta, hogy ezt nem szabad elfogadni, semmilyen körülmények között. Éppen elég, hogy azt hazudja magának, hogy a Via del Corso-n lakását bérelni a munkavállalónak teljesen normális olasz munkáltatói szokás.

A főnökén eleinte nem látszott semmi. Nehéz szívvel, de megmondta neki, hogy köszöni, de ő inkább most kihagyná a Pillangókisasszonyt. Kicsit tukmálta még, de végül megértőnek bizonyult és dolgoztak tovább, minta mi sem történt volna. Kivéve, hogy Fabrizio a rákövetkező napon nem ment be az irodába. Harmadnap pedig egyszerűen levegőnek nézte. A negyedik nap már nem bírta tovább: írt neki, hogy mennyire sajnálja. Vacsorameghívás volt a békülés ára.

87612.jpg

A mostani alkalommal tudatosan akart viselkedni.  

A közös esték hiánya miatt Fabrizio ezúttal három napja nem szólt hozzá. Ez egyfelől megkönnyebbüléssel töltötte el, mert addig legalább nyugodtan intézhette a munkáját. Azonban amikor elkészült a szerződés lefordításával, újabb instrukciókra lett volna szüksége a készülő projekttel kapcsolatban. Feszélyezni kezdte, hogy a kérdésekre a legjobb esetben is csak egy sértődött vállrándítást kap. Arról is a társiroda egyik munkatársától értesült, hogy Fabrizio Sienába utazott. Ezen végképp kiborult. Dühös volt és tehetetlen. Végül feladta és sms-t írt. „Fabrizio, elmondhattad volna, hogy elutazol. Jelenleg nincs feladatom, de ha így folytatod, úgy érzem, nincs értelme a továbbiakban bemennem.”

Sértődött, semmitmondó választ kapott.

Nagy levegőt vett és leírta, hogy „Sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Nem volt szándékos, de az otthoni gondok nagyon nyomják a vállamat néha. A konferencia megszervezéséhez muszáj együttműködniük. Meg tudjuk ezt beszélni, egy vacsora mellett, amikor visszaértél?

Kinyitotta a bort. Még poharat sem volt ideje elővenni és már ott villogott a boríték a képernyőn.

„Megyek ma, ha komolyan gondolod a beszélgetést.”

Automatikusan olvasta magában újra és újra, szájával némán formálva a szavakat. Először dühösen, majd egyre hisztérikusabban. Egy idő után összefolytak a betűk, de továbbra is kényszeresen mormolta szöveget, mereven bámulva a telefonja irányába. Egy idő után felocsúdott és belekortyolt a borba. Letörölt a kijelzőről egy könnycseppet és írta:

„Komolyan, de ne kockáztass, már késő van, holnap is van nap.”

1_wedrps8enukmqvkdanbe4a.jpeg 

Gondolataiból a csengő riasztja fel. A rövid dallam ellentmondást nem tűrő egymásutánban szól. Egy pillanatra megindul az ajtó felé, majd, mint akit áramütés ér, megtorpan és a konyha irányába fordul. Gyors léptekkel az asztalhoz megy. A manikűr ollóra mered. A csengő lágy dalába határozott kopogások hangja vegyül. Tekintete automatikusan az ajtó irányába ugrik. A csuklóján szinte pattog az ér.

Holnap is van nap. Ismételi fennhangon. Igen…de milyen?

 Hirtelen mozdulattal vágja zsebre az ollót, majd elindul, hogy ajtót nyisson.

Szólj hozzá!

Bár/Mese

2019/07/03. - írta: Meztelen sajttorta

the-vault-01-gq-6dec16_b.jpg

Nyáriég-kék ruha, arany cipzár. A bárpulthoz megy. Nem vonul,  épphogy csak hullámzik.

Mit igyon?

Gin és tonic. Az most megy. Vodka-szóda. Legalább nem cukros. Vörösbor. Nagyvilági. Fehér. Intellektuell. Martini. Nem szereti.

Legalább tovább tart.

Boldog szülinapot. Mondja. Boldog szülinapot. Válaszolja. Megemeli a poharát. A pincér enyhén grimaszol. Biztos a nyelv miatt. Vagy, mert magában beszél.

A színpad felé fordul. Ötvenes nő énekel, zongora szól mellé. A terem szellős: nem sok, de nem is kevés. Az órájára néz. Tíz perccel múlt. Nem sok, de nem is kevés.

A színpadon szünetet tartanak. A zongorista eszik. A nő csak iszik. A színpadi fényben a kalória kiderül. Minden másra jó az alapozó.

Bárénekes. Vajon ezt akarta, vagy csak azzá lett?  

Lenéz a poharára. Üres. Ezek szerint, eddig tart tovább. Visszafordul a pulthoz. A kezét lendíti, a pultost keresi, de a hátán érzi, hogy már nem kell.

Majd én. Mondja.

A sajátját visszateszi a pultra, a hátán lévő kéz pedig eltávolodik: a többi testrészt segíti fel a bárszékre, majd lendül a levegőbe. A pultos készíti az egy fejbiccentésnyi szokásosat és a két ujjmozdulatnyi újabb kör martinit.

 rbvai1gcytmabsyoaadziw3b1sw542.jpg

A színpadon végeztek a szünettel.

Rövidebb ideig tartott, mint gondoltam. Elsimerően néz fel, egy mosoly mögül. 

Megérkezik a martini és a szokásos.

Pedig még ennél is rövidebb lett volna, ha nem tartanak fel.

Köszönöm. Mondja. Én is. Feleli. A pultosra néz. Már nem magában beszél. Már nem is grimaszol.

A poharak koccannak. Egy traktus alatt fordulnak a zene irányába.

Egészen tehetséges színésznő volt.  

Mi történt? Kérdezi.

Az egészen történt. Az nem volt elég. A férje temetésén láttam utoljára. Akkor még tartott a büszkeség és a pénz. Tíz év alatt mindkettő elfogyott.

Nem mindenki tud bánni vele.

Melyikkel?

Egyikkel sem. Ha nincs, szerezni kell, ha van, meg kell tartani. Mindkettő nehéz terep.

Saját tapasztalat? Kérdezi.

Részben. Feleli. A mosolya enyhén keserű. Vagy ez a martini?

A színpad helyett egymást nézik.

Eszünk? Kérdezi egy idő után.

Máris? Kérdez vissza. A szemében kacérra szerkesztett fény csillan.

Ez a tekintet három másodpercnél tovább, nem bírható. A kéz újra lendül.

A szobába kérem.

***

 

A reggeli fények ébresztik. Nyáriég-kék-arany a föld, mellette pezsgő és poharak. Az egyik félig üres, a másik rúzzsal teli.


dress-on-the-floor.jpg

Felül. Az éjjeli szekrényt nézi. Rajta egy papírlap. Azt üzeni: a spontán ötletek emlékére.

Megszámolja az üzenet alatt hagyott emlékeket. Sok. Vagy kevés? Azt gondolja, rákeres, de inkább mégsem.

 

Legyen elég.

 

Boldog szülinapot. Írja az utóirat.

Pedig már akkor is tíz perccel utána volt.

Szólj hozzá!

Egyestés

2018/04/30. - írta: Meztelen sajttorta

A körúton sétáltam, amikor rám esett a nyári éj.  Mert a nyár mindig ilyen váratlanul jön. A tavasz kicsit beköszön, és még búcsúzkodik az ajtónál, és annyira el vagy foglalva a marasztalásával, hisz még csak most jött, hát legalább egy fél pohár bort még, de csak szabadkozik és rohan el. Be se tudod csukni, és már a nyár rongyol be az ajtódon.

Mint valami hívatlan, nagypofájú, nagyvilági fenomén. Pislogsz kettőt és ő már ott terpeszkedik a kanapédon, kétpofára zabálja a tavasz által szemérmesen csak megkapirgált, egyébként nagy műgonddal elkészített fingerfood-ot és önti magába a méregdrága vörösborod. És téged meg irritál és felháborít, hogy mit képzel ez már megint, de közben meg alig vártad, hogy jöjjön és elkápráztasson a szenvedélyével, a sztorijaival, azzal a testes életszagával.

Hát így jött be a körútra a nyár tegnap este. Ott ült az Andrássyn a halas melletti bárban. Belehelte az Oktogont, a Deákon mindenki megfordult utána.

Az a fajta magabiztosság árad belőle, amit csak bizonyos kor és bizonyos fokú élettapasztalat után lehet megfigyelni. Ez adja azt a nemre-korra való tekintet nélkül mindenkit vonzó kisugárzását. Ennek tudatában lépked öntudata teljében és amerre jár, elismerést vált ki. Belélegezzük és egy kicsit belebolondolunk az illatába. Mélyeket szippantunk a fűszeresen friss parfümjébe. Ő pedig készséggel adja magát mindenkinek.

A mellkasokból felszakadó boldogságnak nyár illata volt aznap.

Ő pedig úgy játszott, mintha nem lenne holnap.   

Örültem neki, hogy újra láthatom. Ki nem? Az a típus, akinek mindenki szeret a társaságában lenni. De én igyekeztem nem mutatni. Kezdetben ő se hederített énrám. Játszottuk a jól bevált játékot: első felvonás, ignoráltam. Második felvonás, ő nézett levegőnek, de a szeme sarkából lopott pillantással kísért. Harmadik felvonás, ahol a tekintet végre találkozott. Tudtam, tudtam, hogy hozzám jön, én vagyok neki a legfontosabb az egész tömegben. A rakparton, egy padon üldögélve vártam, hogy végre kifürdőzze magát a népszerűsége tengerében és visszatérjen hozzám.

És amikor megjött végre, leült mellém, annyira közel, hogy szinte eggyé váltunk. És csak ültünk a padon és néztük egymást, nem is tudom, meddig.

Aztán elillant. Mert még csak beköszönt kicsit. Persze-persze, majd jön vissza. De most rohannia kell. Hisz az egész világnak kell adnia magából egy kicsit.

Nem marasztalhatom.

Csak várok addig itt a padon.

Szólj hozzá!

Megismételni a megismételhetetlent

2017/12/14. - írta: Meztelen sajttorta

Tanulom

letezik-igazi_4f2cfa9ea35b9bc80338baf084489c0f.jpg

Eleinte még azzal is nehéz volt szembesülni, hogy van ilyen. A van ilyen-t beépíteni. És nem, nem csak arról van szó, hogy van ilyen, hogy lekéstem a villamost, vagy, hogy nem kaptam meg egy munkát, mert ja, van ilyen. Hanem hogy ez a kifejezés létezik egy, egészen magas, számomra egy pár éve még elképzelhetetlen szinten. Van ilyen: kicsit átmegy rajtam, megrázom magam és megyek tovább, majd jön a következő.

De mi van akkor, ha már egy villamos lekésést is óriási tragédiának él meg a kor embere? Mert gondoljuk csak bele: az egész életünk rohanás, minden perc pontosan kihasznált, megtervezett. Ezért vannak az applikációk, meg kijelzők, hogy másodpercre pontosan meg tudjuk tervezni, hogy mikor utazunk, hogy a várakozást, és ezzel az utazást a lehető legkevesebb idő alatt, a leghatékonyabban tudjuk kivitelezni.

ido.jpg

Ha pedig ilyen biztosan tervezhető az utazás, értelmét veszti a várakozási idő kalkulálása: tudom, hogy mikor jön, ez kell nekem, pontosan ez az egy, erre vártam, az előző túl korai a következő túl késő, ez kell, na. És akkor van az a helyzet, hogy itt ez a sok kütyü meg előrejelzés, és a lehető legoptimálisabb lehetőség a tervezésre és mégis, minden kiszámíthatósága ellenére valahogy hiba csúszik a rendszerbe és kimarad a járat, vagy beragad a lift és máris ott tartunk, hogy - és itt jön a zsenialitás - lekéstem a villamost. Van ilyen. Ugye, hogy már egyből nem is esik olyan jól erre vállat rántani és leporolva továbbmenni? 

unnamed_2.jpg

Szóval tényleg csak ennyi? Mármint jön másik? Van nekünk erre időnk? Van nekünk erre esélyünk? A mai tökéletesen kalkulálható, előre tervezhető világunkban, ahol az idő hatalom, ahol nincs tér a lassulásra. Az ismétlés pedig teljes újrakezdés. Van erre lehetőség? Igény? 

Szólj hozzá!

Kicsit eltört, kicsit fáj

2017/11/04. - írta: Meztelen sajttorta

avagy Kevin margójára, ha szeretném ezt a kifejezést, és ha lenne neki olyan

Nagyon kevés dolog van az életemben, amit egyértelműen meg tudok határozni, amiről fekete-fehéren tudom, hogy szeretem vagy nem, akarom vagy nem. Az egyik ezek közül Kevin Spacey.

14 éves voltam, amikor tévét kaptam a szobámba, ami egyébként hihetetlen, de mind a mai napig működik. Most nem mennék bele a fejtegetésbe, miszerint miért is nem jó, ha tévé van a gyerek szobájában, mert rövidre zárván a dolgot: apa tévénézési szokásai mellett ez volt az egyetlen esélyem normális műsorhoz jutni. HBO-ra is kábé akkortájt fizettünk elő. Az egyik első film, amit megnéztem a Nincs alku volt.

Néha egészen meglepő, hogy mi az, amit egy pillanat alatt elfelejtünk és mi az, ami egy életre hatással lesz ránk. Én például soha nem gondoltam, hogy a kommersz dolgok akár a legkisebb mértékben is megérintenének. Ez az elképzelésem, ha lehet, a serdülő létem hajnalán egészen extrém méreteket öltött. Ezért is volt sokáig értelmezhetetlen számomra, hogy egy akció thriller ekkora hatással tudott rám lenni. Mondjuk, nem vitásan a műfaj egyik jobban sikerült darabjáról beszélünk, de hát mégsem több, mint ami: a becsületes fószer belekeveredik egy nem én voltam, de senki nem hisz nekem - szituációba és a világgal dacolva kell bizonyítania az igazát. Persze van neki egy riválisa is, aki eleinte szkeptikus, de aztán ő lesz a főhős legnagyobb segítője. Egy estés kikapcsolódás.

Ehhez képest nekem sikerült húsznál is többször megnézni. Azt hiszem, kb. az 5-6. környékén esett le, hogy miért. Tudtam én, illetve éreztem, de nem mertem bevallani magamnak. Kicsit gáznak találtam ugyanis, hogy egy 21. századi férfiideálnak semmi módon meg nem felelő csávó ennyire lenyűgöz. Mondjuk mindig kicsit fura voltam (opardon vagyok), de az, hogy egy 14 éves tininek egy negyvenes, kicsit zömök, kicsit eleve öregebbnek a koránál kinéző férfi legyen a külsőre, belsőre kedvenc színésze, az picit több, mint furának lenni. De mindegy is, mert onnantól kezdve Kevin maradt. És egyébként: a jellegzetes mosoly messze kárpótolt mindenért.

Több mint az életem felét életem le ebben a Kevin-rajongó állapotban. Ami elég sok. Ugyanis a rokoni kapcsolataimnál semmi nem tart régebb óta, mint ez a különleges kapocs, ami hozzá köt. Ez kicsit betegesen hangzik, tudom, de teljesen szabadjára engedem az érzéseimet, mert ez az a pont, ahol lehet. Ahol kell.

Bevallom, kicsit mindig büszke voltam rá, hogy bárminemű erőlködés nélkül találtam egy olyan férfi színészt magamnak, akit akkori meggyőződésem szerint a szűk és tág környezetemben tutira senki nem ismert. Ez valószínű, erős túlzás, de abban legalább biztos voltam, hogy senkinek nem volt a kedvenc színésze. Ezt persze nagyon egyedinek gondoltam.

Ekkor jött a Kártyavár. Ami után persze minenki Kevin rajongó lett. Nekem meg maradt a féltékeny anyatigris szerep: én találtam, az én kincsem, magamnak akarom. Valami ilyen volt bennem, mindamellett persze, hogy elképesztően büszke voltam rá. Szomorú melléktermék, hogy Kevin Spacey-t kommerszé tette a House of Cards. De nyilván, ezt is elnéztem neki.

Ezt a korszakot kell lezárnom most. Mert innentől nem lesz ugyan az. Mert innentől kicsit máshogy nézek rá. Attól függetlenül, hogy mi az igazság. Anno kérdés nélkül a képzeletbeli piedesztálom csúcsára állítottam. És az nagyon magas. Könnyű leesni, és ő most leesett. Nagyon magasról.

Persze ez mindenkivel megtörténék: leesünk, vagy a mi magaslatunkból esnek le emberek. Azt hiszem, ezzel jár a felnőtt lét. Meg talán azzal, hogy megtanuljuk elfogadni, és szeretni az embereket, akik hibáztak. Nem, máshogy fogalmazok: az embereket, akiket szeretünk nem dobjuk el, csak mert hibáztak, akárha nagyot, akárha megbocsáthatatlant. Én legalábbis nem.

Kevin olyan sok jót adott, amiért mindig hálás leszek neki. Végigkísérte a felnőtté válásomat a meggyőződésem, hogy az egyik legnagyszerűbb színész és nem fogom kevésbé csodálni ezek után sem.

De nem lesz ugyan az. Mert leesett. Ő esett le és valahogy ez mégis nekem fáj jobban. De nem dobom ki ezért az elmúlt sok-sok évet. Magam miatt nem tehetem. 

Ez egy kicsit megint fura lett. És még az is lehet, hogy hiba. De már merek leesni. Mert tudom, hogy ilyen az élet: néha kicsit eltörik, néha kicsit fáj, és soha, de soha nem lesz ugyan az. De ettől az, ami.

 

 

 

Szólj hozzá!